Monday, December 24, 2012

Kozmikus honfoglalás II.

Előszó

Ezt az írást még 2011 elején kezdtem el, majd a hirtelen jött lendület alábbhagyott, és pihenőre az asztalfiókba lett küldve az anyag egy jó időre. Másfél - majdnem két - év után azonban leporoltam és folytattam. A dolog érdekessége, hogy időközben megszületett egy másik, hasonló című írás is, amelyet hamarabb "publikáltam" (egyelőre csak online formában), így a másodjára megkezdett darab lett az első fejezet, emez pedig, noha hamarabb keletkezett az alapötlete, mégis csak második.
Még a hamarabb megjelent első fejezet előtt azonban írtam egy Alkímia című írást is, amelyet eredetileg önálló rövid novellának szántam. Viszont olyannyira kapcsolódik ehhez, hogy bár meghagytam önálló novellának is, de ebbe is beleintegráltam egy önálló fejezetként.
Remélem, ezek azért nem vesznek el az értékéből és élvezhetőségéből.
(Az első fejezetet lásd itt.)


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° 

A legutolsó nap

Hector Hamlain fürkészőn a komor, csillagtalan égboltra tekintett. Nem a megfigyelőernyőn keresztül, és nem is kivetített képet használt. Szokatlan módon, az obszervatórium felszíni üvegkupolájának vastag átlátszó rétegén keresztül bámult ki a koromsötét égre - szabad szemmel. Mindenki csak a kupolaként emlegette. Ez volt a bolygóváros szinte egyetlen kapcsolódási pontja a felszínnel, a kikötőn kívül persze. Számtalan sugárvető őrizte csillogó felületét az erre tévedő meteoroktól. Ugyanakkor az emberek számára idővel érdektelenné vált, és ily módon - leszámítva azokat akik itt dolgoztak - folyton kongott az ürességtől. Ettől függetlenül folyamatosan rendben tartották, a történelem még oly viharos időszakaiban is.
Nem volt egyedül. Barátja, Hortenzique Malabo ugyanilyen szótlanul bámult fölfelé. Mély hallgatásuk nem volt azonban teljesen kommunikációmentes. Néha egy-egy gondolatot megosztottak egymással telepatikusan, aztán a sajátjaikba visszasüllyedtek.
Hamlain itt született, a Kharmonpaq-on, mintegy négyszázhetvenkettőezer-háromszáztizenhat itteni évvel ezelőtt. Egy kharmonpaq-i év nagyjából a Földinek másfélszerese - ezt Malabotól tudta, aki arról a vidékről származott. Gyerekkorában még láthatta éjszakánként - óriási nagyítású teleszkóppal - a Föld napját is az égen, mielőtt Habulakh, a nagy központi fekete lyuk elnyelte azt is, majd a még közelebbi csillagokat. 


Malaboról nem tudta, mennyi idős. Mindenesetre sokkal idősebb lehetett, mint amennyinek mutatta magát és mint ő volt. A végsőkig kitartott bolygórendszere agóniája közepette, szinte a véletlennek köszönheti, hogy ép bőrrel megúszta, mielőtt elnyelte naprendszerét Habulakh. Állítólag menekülésük közben egy kritikus ponton meglehetősen sokáig fogva tartotta őket a fekete lyuk gravitációs mezeje és valami csodálatos trükk segítette ki őket a bajból. Malabo jó ismerője volt a fizika törvényszerűségeinek, Hamlain ezért inkább erre, mintsem valami csodára gyanakodott. 
Hajnalodott. Ezt az ég "keleti" oldalának enyhe világosodása adta tudtukra, rózsaszínes-narancssárgás homályos derengést öltve a koromfekete félgömb aljára. A kupola szűrői egyből aktiválódtak, és tompították a fényerőt, nehogy károsodást szenvedjenek. Malabo a félkör közepére sietett, és két kezének begyakorlott mozdulatával a megfigyelő műszert emeltette ki a terem padlójából, majd a kémlelőt a felkelő nap irányába állította.
Kharmonpaq nagyjából az egykori Föld méretének kétszerese volt. Szokatlan módon, közvetlenül a Földről kolonizálták évmilliókkal ezelőtt. Kezdetben a felszínén is éltek emberek, de idővel lakhatatlanná vált Kharmonpaq napjának, Usulimasnak vörös óriáscsillaggá duzzadása miatt, mintegy harmincötezer itteni évvel korábban. Ekkor a belső bolygóit be is szippantotta Usulimas. Kharmonpaq-on kívül csak két másik bolygó keringett körülötte, Zumahix, az itt lakók szerint impozáns, de Malabo szerint satnya gyűrűvel bíró gázóriás és Khalkel, mely feleakkora, mint Zumahix, és főleg folyékony metán borítja. Korábban volt még egy belső bolygó is, de az egyre közelebb gyűrűzve napjához egyszer csak belézuhant és megsemmisült, hatalmas napkitöréseket okozva. A megmaradt bolygók egyike sem élhető, de mindkettő, pontosabban Kharmonpaq-kal együtt mindhárom körül űrvárosok raja kering, csak úgy, mint maga Usulimas körül. A Zumahix körüli űrvárosok némelyike a bolygó eredeti holdjaiból épült ki. Kezdetben csak a holdak voltak, de idővel annyi ember érkezett a galaxis távolabbi részeiből, hogy hozzájuk kellett toldani és újakat építeni. A toldalékok mérete később többszörösen meghaladta a holdak eredeti méretét, és persze emiatt a pályáikat is folyton módosítani kellett. Idővel pedig ez a folyamatos pályakorrekció mindennapos rutinná vált. A szerencséje ennek a csillagrendszernek abban rejlett, hogy a legközelebbi galaxistól, a Tejúttól is igen messze helyezkedett és egyetlen csillagcsoporttal sem volt kapcsolata. Ez kezdetben, a kolonizáláskor még hátrányként szerepelhetett a lajstromán, mára azonban, amikor Habulakh feneketlen gyomra már minden mást elnyelt, előnnyé nőtte ki magát.
Habulakh növekedésével azonban más lények inváziója is megélénkült. Jelen pillanatban huszonhét értelmes faj lakott az Usulimas rendszerben. A galaxisban azelőtt ennél sokkal több volt, azonban Habulakh gondoskodott a szelekcióról. És most már nem válogat. Nem is tehetné, hiszen az egész univerzumban Usulimas immár az egyetlen csillag, amelyet még nem sikerült beszippantania. Az idő viszont vészesen közel...


Időközben a kupola teljesen kivilágosodott és az ég természetes ciánkék színét mutatta, majd fel is emelkedett méltóságosan Usulimas mélyvörös izzású korongja, melyet narancsos, kavargó foltok tarkítottak.
Ekkor rázta meg a bolygót az a hatalmas erejű bolygórengés, amelyről már érkeztek előzetes kalkulációk, azonban ezek két órával későbbre prognosztizálták. Malabo a műszerbe kapaszkodott, Hamlain viszont a padlóra esett és több métert gurult. A mélyből szirénák süvöltöttek fel, egy távoli utcai hangosbemondó különféle felhívásokat intézett, itt a kupolában már érthetetlenül.
Hamlain felkelt és gondosan leporolta magát. Szerencsére nem sérült meg, csak az egyik könyökét verte be egy a padlóhoz fixált székbe.
"Kicsit korán jött!" - mondta Malabo, ezúttal hangosan.
Egy ajtó nyílt fel a padlóból és két technikus sietett fel rajta. Egy ugyanolyan műszert húztak ki a padlóból, mint amilyenbe most Malabo belebámult.
"Az anyja!" - dörmögte Malabo, egyik szemét a kémlelőnyíláson tartva.
"Mi az? Mit látsz?"
"Hát, elkezdődött. Már viszi Usulimas anyagát Habulakh..."
A két technikus teljesen izgatott üzemmódba váltott. Valami furcsa, idegen nyelven beszéltek egymás közt. Méréseket végeztek, és kalkulációkat próbáltak belőle összehozni. Kezeikben apró, az ősi idők okostelefonjait idéző készülékek, holografikus, 3 dimenziós képernyőkkel, s ujjaik olyan gyorsan pörögtek, hogy nem is látszottak.
Malabo higgadt maradt és kimért. Hamlain homlokán verejték gyöngyözött. Egy kis sós patak épp most indult útnak jobb halántékán.
"Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Cseszd meg, ez most itt tényleg a világ vége!" - és sarkon fordult, hogy egy székbe roskadjon.
"Na ne mondd!" - válaszolta Malabo, mintha oda sem figyelne, egyik szemével még mindig a műszerbe tekintve. - Ez is olyan, mint régen a teleszkópok voltak. Csak sokkal nagyobb a nagyítása és precíz mérésekre is alkalmas, szemben azokkal az optikai vacakokkal. - gondolta.
Nagyot sóhajtott, és ellépett a készüléktől. "Na és? Ha az ülepemet a földhöz verem, mint egy kopogtatóbogár - már ha tudod, miféle állat volt az az ősidőkben - szóval, akkor megváltoztathatom egy világegyetem sorsát?"
Cinikus mosolyát és higgadtságát nem állhatta Hamlain, de a robbanást visszafojtotta. Most hangokkal beszéltek, mert Hamlain idegállapotának ziláltsága nem tette lehetővé a telepatikus kommunikáció precizitását.
"Egy egész univerzum semmisül meg néhány óra múlva. Itt a családom, a szeretteim, barátaim... Nem készültem föl erre, hogy mostantól nélkülük..."
"Nélkülük?" - vágott szavába higgadtan Malabo.
"Persze, hogy nélkülük, hiszen..."
"Habulakhban közelebb lehetsz egyszerre minden szerettedhez, mint most hozzám, vagy saját magadhoz." - A végén kacsintott. Szavai higgadt önmérsékletet árasztottak, már-már megvilágosodás szele járta át tőlük a kupolát. Még a két technikus is odanézett, majd sietve távoztak, dolguk elszólította őket. "A több-tízmillárdszoros gravitációban atommagjaitok is összesimulnak, és még elektronjaitok sem fognak mozogni. A fény sem fog tudni elszökni tőletek. Kisebb helyen fogtok együtt lenni, mint egy mostani atom..."
"Kérlek, ne folytasd! Tudod, hogy én nem akarok Habulakhba menni. Más terveim vannak..."
"Nagyszerű! Végre valaki, aki nem beletörődik, hanem vannak tervei!" - szavai cinikusnak hangzottak, de volt bennük valami az élcen túl is.
"Légy szíves, ne gúnyolódj! A hülye humorodat tartsd meg magadnak, kösz!"
"Nem csak a humor volt. Komolyan is gondoltam."
"Mit?"
"A terves részt."
"Hogy micsodát?"
"Azt mondtad, más terveid vannak. Vagyis hogy vannak terveid. És nem az az apátia önt el, mint ennek a bolygónak, plusz annak a ki tudja hány százezer keringő telepnek az ostoba beletörődöm népeit."
Hirtelen csend lett, odalent a szirénák is elhallgattak. Egy légy pisszenését is meg lehetett volna hallani.
Történetesen, meg is lehetett, mert egy odalentről beszabadult. Most Usulimas felé akart volna közlekedni, mert vonzotta a fény. Épp csak az a gonosz kupolaüveg útját állta. Malabo csak figyelte erőlködését és kitartását, ahogy újra és újra megpróbálja.
"Mégis," - törte meg a csendet, miközben konstatálta, hogy Hamlain is a legyet nézi, arcán a világvégét tükrözve - "mik a terveid?"
"Mik volnának?" - csattant fel Hamlain - "Csak úgy mondtam!" - az egyik székhez somfordált és leült.
"Sejtettem." - mondta amaz tettetett lemondással és azzal ismét hallgatásba burkolódzott. Szája széle azonban percről percre feljebb húzódott, és ez egyre jobban idegesítette Hamlaint.
"Már azt hittem, van itt egy tökös fickó. Egyetlen legény e kerek világmindenségben. Valaki, aki szembe mer menni az árral, aki van ennyire tökös, hogy ne törődjön bele a megváltoztathatatlanba. És erre kiderül, hogy az is csak délibáb. Mert csak úgy mondta magáról, hogy tervei vannak, és tulajdonképpen ő sem képes a gondolkodásra."
Itt kibuggyant belőle a nevetés. Mint aki egy vígjátékot végignézve az elejétől fogva folyton elfojtotta, és a legvégső poénnál szabadon ereszti mindazt, ami felgyülemlett. Őszintén, gurgulázva, szívből. Hangosabb volt ez, mint az iménti szirénák, visszhangzott a helyiség tőle. Hamlain csak ott ült és nézett, iszonyú döbbenettel az arcán, és még a légy is elhallgatott, leszállva az üvegre.
"Ember, én komolyan nem értelek! Mi az istennyila ilyen vicces ebben?" - szökött talpra hirtelen - "Megmondanád, min tudsz röhögni? Hé, hagyd már abba! Ennek teljesen elment az esze! A nagy központi fekete lyuk néhány óra múlva elnyeli az utolsó csillagot is bolygórendszerestül, az utolsó élőlény is meghal, erre ez a barom meg itt csak röhög, mint egy fakutya! Mondhatom, szépen állunk!"
Szinte egyszerre hagyták abba. Hamlain a szóözönt, Malabo a nevetést.
A talaj a lábuk alatt ismét megmozdult, de ez a rengés most kisebb volt az előzőnél. Kicsit elvesztették az egyensúlyukat, de nem estek el.
"Ez már így fog menni a legvégéig? ... Ne, ne kezdd újra a röhögést!" - tette gyorsan hozzá, mert valami cinikusat vélt felfedezni Malabo pillantásában, miközben mindketten leültek.
"Miért? Zavar? És ha így megy a végéig, mit számít az? Baj lesz belőle holnap? Vagy a jövő héten?  Apropó! Felmerült már benned, hogy egyáltalán, miért számolunk hetekben? Teljesen logikátlan! Az ősidőkből ered, amikor még a Föld népei csak hét égitestet ismertek, mert annyit láttak szabad szemmel. De hol van most a Föld?"
"Nem sokára nagyon közel érezheted magadhoz!" - vette át a fanyarhumort most Hamlain, miközben Usulimas felé bökött mutatóujjával. Észre sem vette, de a végére neki is egy pillanatra felfelé görbült a szája széle.
"Menni fog ez, Hector!" - veregette meg a vállát Malabo. "Csak át ne ess a ló másik oldalára! Vagy egy másik ló oldalára!"
"Ha arra gondolsz, nehogy hedonista élvezetekben fetrengve-fuldokolva várjam a pusztulást, a végső feloldódást egy kozmikus semmiben, akkor megnyugtathatlak!"
"Szóval, mi a terv?"
"Cseszd meg, szórakozol?"
"Egyáltalán nem! Mi a terv?"
"Nincs!"
"Miért nincs?"
"Honnan lenne?"
Megint nyílt az ajtó, és ezúttal nem emberek léptek be rajta. Ember méretű, darázsra emlékeztető, zöldeskék lények, narancssárgán fluoreszkáló összetett szemekkel. Eredetileg az Arcturus rendszerből származtak ide. Ketten voltak. A műszerhez siettek, egyikük valami kézikészüléket illesztett a "teleszkóp" kémlelőnyílására. Valószínűleg a többi fajtársuknak közvetítették Usulimas képét. A másikuk ekkor meglátta Malabot és Hamlaint.
"Á, örvendek, hogy láthatom, Hortenzique!" - rezegtette csápjait. A hangokat - tüdeje nem lévén - külsőleg állította elő: két csápjával ventilátor-szerűen áramoltatta a levegőt és három másikkal artikulált. A végeredmény olyan hatású volt, mint amikor valaki közvetlen közelről egy ventilátorba beszél bele. Rovarszerű lényhez képest teljesen emberi. - "Népünk végtelenül hálás önnek mindazért, amit értünk tett!"
Malabo bólintott, majd még mindig a lényre nézve, Hamlain felé biccentett, majd megrázta a fejét és kacsintott, ezáltal értésére adva a lénynek, hogy őelőtte egy szóval se többet. Így hát a lények egy darabig ott ólálkodtak síri csendben, tettek-vettek, majd távoztukban még egyszer odaköszöntek Malabonak.
"Szóval," - kezdte, ahogy magukra maradtak - "még mindig nincsenek terveid?" - és egy olyan oldalpillantással illette a másikat, hogy az majdnem helyben szétrobbant, atomjaira hullott, majd elsüllyedt. Aztán megköszörülte a torkát.
"Neked talán van?" - vette fel a kesztyűt, bár még kissé bizonytalanul.
"Bravó! Nagyszerű! Elindultál egy jó nyomon!"
"És most ugye hülyéskedsz? Már majdnem megettem! Mit is tehetnél mást? Itt van egy egész univerzum, ki tudja, hány milliárd galaxissal, amiket bekebelezett ez a rohadtnagy szörnyeteg, azok tömegét is hozzáadta a sajátjához, semmi sem állhat ellen neki, egy gigantikus szupermonstrum, többmilliárd parszek távolságból rengéseket idéz elő nálunk, szívja el a napunk anyagát, talán a túloldalon levő Khalkelt már meg is ette holdastul-telepestül, és te itt a bolondod járatod velem, hogy elhiggyem, van valami olyan nagyszerű terved, neked, Hortenzique Malabonak, aki százhetvenöt centi magas és hetven kiló, amivel kijátszhatod végtelennyi világok gyilkosát a huszonnegyedik órában...!" - itt kifulladt.
"Tovább is van?" - és a gúnyos vigyor egyre szélesebb lett. - "Az a baj veled, hogy túlságosan egysíkú a gondolkodásmódod! Nah vegyük elő még egyszer ezt az univerzumosdit! Hogyan keletkezett ez a rohadtnagy dög?" - kezével fölfelé gesztikulált. Hamlain tekintete a kupolán vergődő légyre esett. Hirtelen ő is kaján vigyorba fulladt. A felszakadó göndörkacaj hallatán Malabo azon morfondírozott, hogy ha a huszadik-huszonegyedik századból valaki ennek tanúja lenne most itt, akkor biztosan meggyanúsítaná őket azzal, hogy valami tudatmódosítót szívtak.
"Na, bökd ki végre, mi a jó francra akarsz kilyukadni?" - hebegte végül Hamlain.
"Mit csinálnál szívesen? Azt mondtad, Habulakh-hoz nincs kedved. Mihez van? Most teljesen elrugaszkodott választ várok. A valóság talajától teljesen elrugaszkodottat. Ha jönne egy jótündér, mint az archaikus mesékben, mit kérnél tőle? Azt mondaná, bármit kérhetsz..."
Hamlain nem siette el a válaszadást.
"Nos, először is szeretnék egy teljes életet leélni..." - kezdte bizonytalankodva.
"Nagyon jó!" - vágta rá tanárosan Malabo - "Tovább!"
"...mert ez így rohadtul nem igazságos, hogy másoknak előttem évmilliárdokig kijutott belőle, nekem meg itt az időcsík végén már az életem elején abba kell hagynom egy ilyen hülyeség miatt, mint ez a Habulakh!"
Szavait mérlegelte, és először arra a következtetésre jutott, hogy ez most úgy hangzott, mint egy durcás kisfiú indoklása, hogy miért szeretne nagyobb lufit, mint a szomszéd gyerek. Aztán belátta, hogy bármennyire is gyerekes dolog, de mégis, szeretne magának jövőt. És pont ez a jövő látszik most elvágva egy ilyen ostoba véletlen miatt, hogy rosszkor született...
"És szeretnék magamnak jövőt." - mondta ki gondolatait gépiesen. Malabo csak hallgatta, csillogó szemekkel - "De nem akármilyet. Szeretnék nyomot hagyni magam után a történelemben!"
"Ez kitűnő válasz volt, Hector! Tisztára mint ifjú korodban!"
"Hé! Nem is vagyok öreg!"
"Ki mondta, hogy az vagy?"
"Na jó, akkor most már álmodoztunk is... Szerintem pont ideje lenne a családomhoz hazamenni és felkészülni arra, ami jön..." - felállt a székből, és egy bizonytalan mozdulatot tett az ajtó felé, de Malabo megfogta a karját.
"Az egyik felével egyetértek. Itt az ideje indulni. De ha lezárod most az álmodozást, akkor teljesen más lehet a dolog kimenetele. Döntsd el, mit akarsz!" - és élesen a szeme közé nézett. Hamlain csak rövid ideig állta a tekintetét.
"Nézd, Hortenzique, elmondtam, mit szeretnék. De mivel ezt a szörnyet nem tudom a gondolathullámaimmal megsemmisíteni, mert túl nagy falat nekik, ezért nem tudom, mitévő legyek."
"Na ide figyelj! Most szépen együtt elmegyünk a tieidért, és együtt nekivágunk egy nagy kalandnak. Benne vagy?"
A másik egy darabig habozott, majd bólintott.
"Jól van, feladom. Ismerlek már, tudom, hogy jó szándékú fickó vagy, igazi jó barát. És hogy bármekkora baromságnak is hangozzon amiket mondasz, mindig bejön. A családommal együtt akartam lenni amikor meghalunk, de végülis ha most igent mondok, a családommal így is együtt leszek végig, és még te is ott leszel. Oké, benne vagyok, bármilyen hülyeségbe is rángatsz bele. Végülis mit veszíthetek? A holnapot senki sem éri meg ezen a rohadt bolygón..."
"Ez a beszéd! Legalábbis az egyik fele. A másikról még majd beszélünk. Jut eszembe! Észrevetted, hogy Usulimas már meg is állt az égen?"
"Persze... Egy kicsit hosszú lesz ez az utolsó nap, nem huszonnégy óra, de végülis ez már az utolsó nap."
"Így van. Figyelj, ne legyél már ennyire feszült! Ez itt fent a dolgok rendje! Na, ülj le még egy percre, ennyi időnk azért még csak van, és próbálj lazítani! Egy kész merevgörcs vagy! Ez így nem jó! Szóval, hogy ha az univerzum egy gigantikus tojásból keletkezett úgy, hogy az felrobbant, akkor hogyan is lehetne másképpen vége, mint hogy megint összeáll egy gigantikus tojássá? Mit kell ezen csodálkozni? Mi ebben a tragédia? Ez csak egy újabb állomás, semmi több. Lehet, hogy már holnapután egy újabb ősrobbanás követezik, és indul egy új ciklus. Egy új univerzum. Minden visszatér a helyére. Lehet, hogy ismét protonok és elektronok lesznek többségében, bár az is megeshet, hogy pozitronok és negatronok lesznek a lét alapja. Na és aztán? Ez akkor is megtörténik, ha görcsölsz, és akkor is, ha élvezed minden percét. Egy óriási dolog ez itt, ami történik. Éld át teljesen! Itt, a jelenben! Hogy holnap legyen miről mesélned a gyerekeidnek! És egyszer majd nagy-sokára az unokáidnak..."
"Hortenzique, mondtam már, hogy utálom a humorodat néha?"
"Még eddig nem közölted."
"Na akkor most már tudod. Szóval ezt a holnapot légy oly szíves, és ne emlegesd folyton!"
"Hát, ahogy parancsolod. De akkor nem tudhatod meg a tervemet és így egy választásod marad: Habulakh."
"Na jó, akkor mondd végig! Mi a büdös francot szeretnél csinálni? Várj! Nem, érzem, nem jó a kérdés. Mire készülsz? Félek, már előkészítettél mindent..."
Malabo vigyora ismét teljességében pompázott.
"Látom, ismersz. Figyelj, pajtás! Semmi félsz, csak szép lassan, kiélvezzük ezt az utolsó napját a világegyetemnek, aztán az utolsó pillanatban elmegyünk innen."
"Elmegyünk..." - visszhangozta Hamlain. - "Szép! Mégis, hova? Ez a nagy vacak az egész..."
"Most először is a családodért. Hol vannak?" - kérdezte, tetteve, hogy nem ismeri a választ.
"Kicsit távolabb..."
"Nem Kharmonpaq-on?"
"A Z172-es telepen."
A bolygók körüli telepeket a bolygók neveinek kezdőbetűivel jelölték, nem okozott hát fejtörést Malabonak  megfejteni, hogy ez a Zumahix körül a 172. telepet jelöli az űrben.
"Na, hát akkor pont időben vagyunk, indulhatunk."
Felálltak, és az ajtóhoz siettek.


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


Menekülünk, de azért nem sietünk!

Az utca szintjére leérve Hamlain hirtelen rácsodálkozott, hogy mi ez a hirtelen támadt nagy csend, és miért kong minden az ürességtől, de egyelőre nem foglalkozott vele túl sokat. A családja járt a fejében. Felesége, Shaya, és fia, Elmin már két hete nem látták. Két "földi" hete. Érdekes módon, bármennyire is nem létezett már a jó öreg Föld az egykori Naprendszerből, a bolygóközi időszámításnál még mindig az ottani időegységeket használták az onnan ide származott emberek. Ez maradt egyfajta "galaktikus standard". Minden mértékegység onnan származott, így az időé is. Tulajdonképpen ez nem volt egy rossz dolog. Mert minden égitestnek más és más periódusai voltak. Tökéletes lehetett volna a káosz, ha nem vezetnek be valami egységes időszámítást. Így hát minden égitesten háromféle órát használtak. Az egyiken a helyi forgási periódust osztották huszonnégy órára, a másikon ugyanezt a forgási időt földi órában mérték. Ez itt, Kharmonpaq-on huszonnégy óra és harmincöt perces napot jelentett. Volt, ahol ötvenkét, vagy hatvanhárom órás napot mért. A harmadik óra viszont mindenhol ott volt, és általában ez volt az, ami a legfontosabb volt. Ez a pontos földi időt mutatta, valami Greenwich nevű egykori archaikus hely szerint. Ennyit mutatna az atomóra, ha a jó öreg Föld még most is ott lebegne az űrben a helyén.
Már az ötödik kereszteződésnél jártak, és sehol egy teremtett lélek. Hamlain végérvényesen gyanút fogott.
"Hortenzique! Hol a francban van mindenki?"
"Nem érdekes!" - mondta Malabo úgy, mintha tényleg valami lényegtelen dologról lenne most itt szó. Vagy mint ahogy olyasvalaki válaszolna, aki valamit el akar titkolni, pedig tudja a választ.
Hamlain elébe vágott, és megállt az orra előtt, ezzel őt is megállásra kényszerítve.
"Hé!" - mordult rá Malabo - "Nincs sok időnk, amit itt ácsorogva elvesztegethetnénk!"
"Szerintem pedig ezt a kérdést tisztáznunk kellene! Valami azt súgja, hogy titkolsz előlem valamit!"
Malabo elröhögte magát - "Na figyelj, te szamár! A többiek már rég nincsenek itt. Amíg te azt a hülye legyet bámultad a kupolában, az embereim idejöttek a Merkúrról, és már biztonságba helyezték az egész bolygó népét..."
"Micsodaaaa? De hát..." - hebegte Hamlain és széttárta a kezeit.
"Ez van, fiacskám! Majd út közben elmesélem..."
"De Hortenzique! Tudod, hánymilliárd emberről van szó?" - nem jött válasz, csak őt kikerülve nekiiramodott Malabo, öles léptekkel. - "De egyáltalán, hova mentek? Hova tudtál ennyi embert... És.."
"Csend! Mondom, majd később!"
"Mi az, hogy a Mer-miről??"
"Mondom, kéé-sőőőbb!"


A kikötő nem volt túl messze a kupolától, de azért gyalog mégiscsak eltartott vagy húsz percig. A starthelyen csupán egyetlen, szivar alakú, ezüstös hajó álldogált mozdulatlan magányában. Oldalán, melyből ízelt lábakra emlékeztető, furcsa nyúlványok indultak neki, hogy összetalálkozzanak a földdel, hatalmas, aranysárga betűkkel virított a neve: Űrbogár.
"Hogy te milyen hülye neveket tudsz adni a járműveidnek!" - csóválta a fejét Hamlain.
"Most miért? Szerintem pedig tök vagány!" - mordult föl Malabo, és az ember azt hihette volna, hogy megsértődött, ha nem kacsint a végén.
"De meg kell hagyni, illik rá!"
A lépcsőn felérve félreállt, és beengedte Hamlaint, majd lekattintotta a fémkapcsokat, és elrúgta a vasszerkezetet. Magyarázólag hozzátette: - "Tényleg mi vagyunk az utolsók a bolygón!"
"Nagyszerű!" - élcelődött Hamlain - "Akkor lekapcsolhattad volna a villanyt!"
Malabo hümmentett, majd a pilótafülkébe kukkantott, és odaszólt a pilótaülésben mozdulatlanul ücsörgő robotnak.
"Serv-X!"
"Igen, uram?" - recsegte amaz a hangszóróiból.
"Indulhatunk!"
"Ahogy parancsolja, uram! Útirány változatlan?"
"Az. A Z172-es!" - azzal a fülke ajtaját behúzta.
"Elég őskorinak látszik a robotod!" - vidámkodott Hamlain.
"Az első megbízható szériából van, igazi kultikus darab. Persze már semmi sem az eredeti benne, mindent többször is cserélni kellett az idők folyamán, de hát így megy ez."
"És most akkor hol fog tovább rozsdásodni?" - terelte Hamlain a szót az általa kívánt irányba.
"Egyelőre a pilótafülkében!" - tért ki a válasz elől Malabo.


A nappalinak kinevezett helyiségben foglaltak helyet. Egy teljesen modern hajó volt ez, minden jóval felszerelve, a legfrissebb standardok szerint. Az indulást nem is vették észre, a belső gravitáció értéke állandóan 1G maradt. Bőr fotelek és sarokkanapé, bárszekrény és holovizor gondoskodott a kényelemről. Lekerekített sarkok, csillogó és matt felületek váltakozása, antik anyagok. Szinte sokkolt változatosságával és eleganciájával. Viszont nem volt jelen kiszolgáló robot, ami furcsa dolog volt Malabotól. Hamlain ezt szóvá is tette.
"Idegesít ez a sok fémtörmelék" - válaszolta Malabo - "főleg ha állandóan néznem kell. A szomszéd helyiségben várakozik Serv-NT, aki Serv-X unokatestvére. Ne félj, a szenzorai most is itt vannak. Ha kell valami, csak szólok neki és már itt is terem."
"Vagy úgy! Már azt hittem, nincs robotod erre. Amilyen hóbortos vagy...! Hanem azért csak elmondhatnád, hogy hova megyünk..."
"Oké. Mi máshová megyünk most, mint a többiek. Hosszú mese lesz..."
"Nem baj, a Z172-ig ráérek."
"Hát, jól van, de az csak pár perc. Szóval, ezt a nagy szörnyet azért nekem sem sikerült megállítanom..."
"Na jó, de akkor most mi lesz?"
"Nem jól teszed fel a kérdést!" - vigyorodott el Malabo, majd kezével csettintett egyet, mire egy robot fémfeje tűnt fel az ajtónyílásban. Erre két-három begyakorolt mozdulatot tett a kezeivel a levegőben, és mutatóujját a levegőben még mindig felfelé tartva megkérdezte Hamlaint - "Kérsz te is egy csésze kávét?"
"Kávét? Az mi? Kérek!"
"Egy ősi frissítő ital. Koffein van benne. Majd mindjárt meglátod, milyen" - s azzal még egyet gesztikulált a kezével. Ezúttal hüvelyk és mutatóujját felfelé mutatva jelzett a robotnak, aki rögvest el is tűnt.
"Szóval," - kezdett hozzá a mondandójához - "mivel a térben nem fogunk tudni kitérni Habulakh elől, egyetlen út marad, ha meg akarod úszni a világvégét..."
Mintha áram rázta volna meg, Hamlain úgy felpattant a fotelből, majd körültekintett, és visszaült. Kínosan ügyelve minden mozdulatra, makulátlanra simította haját és ruhái redőit.
"Fiatal koromban összebarkácsoltam egy kronográfot." - folytatta Malabo - "Kísérletezgettem vele elég sokat, míg annyira nem tökéletesítettem, hogy bármilyen méretűt ne tudjak összehozni. Térben és időben egyaránt mozgót, sőt olyat is, amely a hiperteret is át tudja szelni és emellett közben az időben is bárhová elrepít, tetszőleges irányba. Most, hogy a szükség ekkora lett, nem nézhettem tétlenül az emberiség kimúlását. Egy kicsit beavatkozunk a történelem vonalvezetésébe, hogy ne legyen annyira unalmas... Nevezd Krisztus-komplexusnak, ha akarod..."
"De Hortenzique," - ellenkezett Hamlain - "ez összeegyeztethetetlen bizonyos törvényekkel... Úgy értem, ilyen dolgot nem szabad csinálni. Mellesleg felmerül a kérdés: Hova viszel ennyi embert és mindenféle más lényt? Találtál olyan bolygórendszert, ahol mindenki elfér?"
"Már miért kellene mindenkit egy rendszerbe letelepíteni?" - mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, majd gesztikulált a helyiségbe belépő robotnak, aki egy tálcán a két kávét az üvegasztalra helyezte, majd meghajolt, és sarkon fordulva kilibegett a helyére.
"Ez a csávó süket? Azért mutogatsz neki?" - bökött a robot felé Hamlain.
"Nem, ez csak egy régi szokásom. Sok sci-fit olvastam fiatal koromban és az egyikben olvastam, hogy így beszélgettek a robotokkal."
"Szóval, nem egy helyre megyünk?"
"Nem emlékszel? Az emberiség egy helyről jött, a kis szürkék megint máshonnan... Érted már?"
"Ezek szerint, mint egy jó sofőr a buli után, mindenkit hazaviszel? Na és ezt a sötét színű löttyöt hogyan kell inni?"
Közben figyelte, amint Malabo nagy műgonddal beleszór abból a fehér kristályos anyagból egy fémkanállal, majd beleönt a fehér folyadékból valamennyit, majd int neki, hogy járjon el így ő is.
"Ez itt a cukor, ez pedig tej. De nem csak így lehet kávét inni ám, lehet tisztán is, vagy tejszínnel, ami ugyanilyen fehér lötty, csak kicsit sűrűbb ennél. De tulajdonképpen annak idején számtalan más dologgal is ízesítették. Majd meglátod!" - tette hozzá cinkosan kacsintva, majd egy kis kevergetés után szájához emelte a csészét, és elkezdte kortyolni a folyadékot.
Hamlain is kevergetett, és kicsit ügyetlennek érezte magát. Egy picit ki is lötykölt, de a csészealj felfogta, nem folyt rá a ruhájára. Óvatosan a szájához emelte a csészét, és kíváncsian belekortyolt. Nagyon furcsának találta az ízét, és egy picit túl forrónak az egészet. Az illat viszont kifejezetten tetszett neki.
"Biztos furcsa a Kharmonpaq-i ízlésednek..." - faggatózott Malabo.
"Meg fogom szokni. vagy legalábbis majd még próbálkozom. Hova megyünk majd?"
"A Földre."
Hamlain válaszul füttyentett egyet.
"Elég bizarrul hangzik."
"De eléggé visszamegyünk a korban, szóval nem kell aggódnod."
"Talán pont ezért aggódom?"


A kávét elszürcsölték, majd a holovízión feltűnt egy lófej. Malabo visszaemlékezett, amikor a hetvenkettedik században először sikerült lovakat beszélni tanítani és egyszerűbb munkákkal megbízni. Jelen korra már bármelyik "határőrszolgálatot" ellátták. Főként űrkikötőkben dolgoztak; ami munkát az emberek nem szívesen láttak el, azt rájuk hagyták. Ők váltották fel a robotokat egy tucat más helyen is, egy a gépektől csaknem rettegő társadalomban, a történelem egy sötét korában...
Malabo biccentett a fejével, a ló beszélni kezdett.
"Siessen, főnök, már csak ők vannak itt, magát várják." - Kiejtése eléggé régies volt, és a magánhangzókat lehetetlenül megnyújtotta. Majd szégyellősen hozzátette - "Mi tagadás, ettől az izétől én is nagyon félek. Szeretnék mielőbb..."
"Értem. Ne aggódjon, Felix, időben vagyunk."
Hamlain elcsodálkozott, amikor hamarosan fel is nyílt az űrhajó ajtaja. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar ideérnek. Bármennyire is fejlett korban élt már, azért még egy-két órát igénybe vett volna az ő eszközeikkel ez az út is. A leszállást nem is érzékelte. Odakint egy hangár belső tere látszott, majd megpillantotta Shayát és Elmint, amint öles léptekkel közelednek, s mellettük egy ló halad.
Már csak pár méterre voltak az ajtótól, amikor rengés rázta meg az aszteroidát. Az űrhajóban nem vettek észre semmi egyebet, mint hogy a kintiek elestek, majd nagy nehezen, bukdácsolva feltápászkodtak a földről. A mesterséges gravitáció odabent érzékelhetetlenné tompította a rengéseket.
Hamlain az ajtóhoz sietett, és segített fiának és feleségének beszállni. A nő vágott szemű, sötét, vállig érő hajú, alacsony, törékenynek tűnő, ám szívós anyagból készült porcelánbaba volt. Az a típus, akiből, ha megszólal, vagy cselekszik, senki sem nézné ki a benne rejlő erőt és energiát. A fiúcska még csak kiskamasznak sem nevezhető, szalmahajú, kék szemű, vonásaiban Hamlainre emlékeztető, de nála véznább kissrác volt, anyjának a válláig ért. Szemeiben korát meghazudtoló bölcsesség csillogott.
Átölelték egymást, percekig ott álltak az ajtóban.
A ló ormótlan hátsó patái egyikével elrúgta a lépcsőt, és az ajtó becsukódott.
"Felix, magának egy külön szoba jár. Azt hiszem, ön kényelmesebben meglesz ott, mert az nem ember-léptékű. Ha szüksége volna bármire, szóljon a robotomnak, Serv-NT-nek, és készségesen segít... Bár ha szívesebben volna velünk, maradjon! Szívesen látjuk magunk között! Sőt!"
"Köszönöm, de az idegrendszeremet megviseli ez a stressz, inkább elmegyek pihenni egyet. Azért köszönöm, nagyon kedves!" - és azzal a szomszéd helyiségbe vette az irányt.


A Zumahix rendszertől megfelelő távolságba érve Malabo áttetszővé változtatta a falakat, hogy együtt vethessenek egy utolsó pillantást szülőhazájukra.
Szorongva, egymást átkarolva-ölelve álltak ott némán Hamlain és családja. Shaya és Elmin beleborzongtak a látványba, könnyes szemeiket időnként megtörölték és remegtek. Szemmel láthatóan telepatikusan megbeszélték a történéseket.
A távolban vörösesen fénylő korongként láthatták Usulimast, amint felszínéről spirális alakban lángnyelv-szerű kilövellés nyúlik hosszan, elvékonyodva a semmibe. Habulakh hamarosan bekebelezi őt is - a spirálkar végén valahol ott volt már láthatatlan nagy testével. Khalkelt már nem fogják látni, mert pár órával a mentőexpedíció távoztával meg is szűnt létezni. Usulimastól balra egy fényes korongként Zumahixet lehetett látni, jobbra tőle pedig Kharmonpaq-ot egy aprócska pontként.


Amikor elbúcsúztak a látványtól, Malabo utasította Serv-X-et a kombinált hipertér- és időugrás kivitelezésére. Mielőtt ez megtörtént volna, egy villanásnyi időre hirtelen az Űrbogár mását látták maguk mellett bevillanni, majd eltűnni. A többiek csodálkozva meredtek a látványra, mert ilyetén érzéki csalódásról nem tudtak, Malabo viszont rezzenéstelen, kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámulta a külső világ változásait és a csillagos égbolt feltűnését.


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


Még egy kávét?

Egy szempillantás alatt eltűnt az Usulimas-rendszer, és helyét csillagok miriádja vette át. Malaboból megnyugvást, a többiekből kissé feszengő, komforthiányos érzeteket váltott ki a csillagos égbolt látványa. Felix csaknem megvadult. Nem csoda, hisz nem ehhez szokott.
"A galaxis peremén vagyunk." - magyarázta Malabo. - "Ha beljebb mennénk, ahogyan a transzportok közül sok, ennél jóval több csillagot láthatnánk az égen!"
"Nekem már ez is sok! Kész sokk!" - mondta Felix, időnként prüszkölve.
"Nos, sok időnk van. Merre szeretnétek menni? Egy kicsit nyaralhatunk, üdülhetünk, mielőtt munkához látnánk..." - kérdezte őket Malabo, miközben a falak visszanyerték átlátszatlanságukat.
A többiek csak hümmögtek.
"Őszintén szólva," - mondta végül Hamlain, miközben átkarolta feleségét a kanapén - "ez az egész sztori annyira hirtelen jött, hogy nem volt időnk gondolkodni rajta."
"Kissé sokkos érzés!" - tette hozzá mentegetőzve Shaya - "De egyáltalán nem kellemetlen megszabadulni a világvégétől... És végülis bárhová menjünk, minden perc nyaralás, és végtelen ajándék, hiszen a biztos haláltól szabadultunk."
"Bizony." - helyeselt Hamlain - "A Kupolában ezt szerettem volna mindennél jobban, és nem fért a fejembe, hogy összejöhet, következésképp nem is agyaltam rajta sokat, hogy mihez kezdenék, ha az ölembe hullana. És tessék, itt vagyunk, megvan, és most meg hirtelen azt sem tudjuk, mihez kezdjünk vele. De azt hiszem, megvan, most lesz egy nagyon gyerekes felvetésem."
Mindannyian kíváncsi szemeket meresztettek felé, ő pedig kaján vigyorral kiélvezte, hogy felcsigázta őket.
"Azt mondtad, ezt a barna löttyöt sokféleképpen lehet inni. Kipróbálnék még pár változatot!"
"Ezt nevezem, öregem!" - kacagott fel Malabo. - "Nincs ellenvetésem, csak egy kikötésem. Az autentikus környezethez ragaszkodom!"


Fél óra múlva egy zöldeskék golyó lebegett az űrben az ismét átlátszóvá tett falak mögött, az orruk előtt. Csodálattal, egyszersmind hitetlenkedve tekintettek az emberiség szülőbolygójára.
Felix ezidőtájt már nem hogy teljesen megbékélt a csillagok látványával, de már Malaboval arról alkudozott, hogy szkafanderben hadd tehessen egy rövidke űrsétát az Űrbogár körül. Végül Malabo beadta a derekát.
Míg Felix készülődött Serv-NT segítségével, Hamlain és az övéi feszengve ültek a kanapén.
"Mi az? Mi a baj?" - érdeklődött Malabo nemes egyszerűséggel. Amazok vonakodtak a válaszadással. Telepatikusan ugyan kiolvashatta volna a választ agyukból, de ez ellenkezett volna az elvekkel, amit beleneveltek mindenkibe kiskorától kezdve. Végül nagy nehezen beadták a derekukat és kibökték a választ.
"Tudod, mi világ életünkben egy naprendszerben éltünk és most nagyon elkapott minket a honvágy..."


Az éppen akkor előttük elhaladó Nemzetközi Űrállomás tagjai döbbenten meredtek ki az ablakokon.
"Jack, némítsd el a rádiót! Senki ne mondjon semmit!" - szólt egyikük, egy Sophie nevű fiatal hölgy. A rádión a Földről élénken érdeklődtek az általuk is a képernyőkön látott szivar alakú fémes tárgyról. Főleg, miután az Űrbogár felirat tisztán olvasható volt ebből a távolságból is. A földiek reménytelenül próbáltak kapcsolatba lépni az űrállomással, de az konokul néma maradt. Mert nem tudták, mit mondjanak. Mert nem csak hogy nagy hirtelen egy földönkívüli intelligencia ütötte fel a fejét idekint, de ráadásul földiül ír az űrhajója oldalára...
Még nagyobb lett a csodálkozásuk, amikor egy szkafanderes ló is megjelent a hátsó légzsilipből kiúszva. Lábaival rúgkapált, és szemmel láthatóan élvezte a súlytalanságot. Hogy el ne ússzon messzire a hajótól, egy kötéllel azért oda volt biztosítva az Űrbogárhoz.
Jack ocsúdott fel először.
"Gyerekek, én elmentem aludni... Már hallucinálok!"
A többiek szinte kórusban vágták rá:
"Én is!"


Felix három teljes kört tett meg hosszában az Űrbogár körül, aztán végül visszahúzták. Persze méltatlankodott, mert még ment volna többet is, úgy belejött. Malabo viszont nem akarta barátait tovább várakoztatni, valamint a húrt sem tovább feszíteni a jelenlevő földiek idegrendszerében, így inkább a felszín felé vette az irányt.


Jack, Sophie és a többiek a Nemzetközi Űrállomáson fellélegeztek, amikor az Űrbogár egyszer csak, se szó, se beszéd, eltűnt a képernyőkről, mintha csak felszívódott volna a térben - vagy az időben.
Kitérő választ adtak a Földnek. Micsodát láttatok? Tényleg? Lovat? Akkor káprázhatott a szemetek! Ki az, aki ilyenekkel viccel?


Egy nagyvároson kívül landoltak. Hamlainnek és családjának nagyon új volt a látvány, egy a felszínét használó bolygóé. Hozzá voltak szokva a földalatti élethez, hiszen mind Kharmonpaq, mind az összes űrbeli telep úgy működött. Ilyesmiről csak hírből hallottak. Próbáltak betelni a látvánnyal, a furcsa, szokatlan hangokkal és illatokkal. Körös-körül sziklás dombok és erdő, magas fákkal, különféle alacsonyabb és magasabb növényekkel. Ideális hely elrejteni valamit, ami akkora, mint az Űrbogár. Még ha pár percre kell is csupán megtenni, mert utána egy másik téridőben fog tovább létezni.
A hátsó légzsilipből egy érdekes szerkezetet gurított ki Malabo. Csodálkozva nézték, mert ilyet sem láttak még soha. Négy keréken gurult, és nem pedig a felszín fölött lebegett, mint a normális felszínjáró autók. Ráadásul ennek a teteje is hiányzott. Összesen négy személy befogadására volt alkalmas, két sorban, és az egyik első ülésről lehetett bonyolult szerkezetekkel irányítani. Felix ismét méltatlankodott, hogy nem mehet velük, de Malabo megnyugtatta, hogy hamarosan új kaland következik egy olyan korban, ahol a lovakra is jobban gondolnak és akkor nem fogják őt sem kihagyni. Mindenesetre ha az ősi ló-koszt megfelel neki, akkor legelészhet egyet itt is. Természetesen Felix ezen egy kicsit megsértődött, de aztán nagy duzzogva megkóstolta a tisztás zöldellő füvét és elismerően bólogatott.
Közben a többiek a négykerekűbe szálltak, Malabo és Hamlain előre, Shaya és Elmin a hátsó ülésre.
Malabo utasította Serv-X-et, hogy bizonyos időn belül időugrást hajtson végre az űrhajóval, de Felixről se feledkezzen meg.
Az irányító ülésen ülve gyakorlott mozdulatokkal tekergette jobbra-balra az ölében levő kerek irányítószerkezetet, nyomkodta lábaival a pedálokat, és valami botkormány-szerűséget is át- meg átpozicionált időnként. Hamarosan egy sötétszürkés színű, egyenletes csíkra értek ki, ami majdnem olyan volt, mint az odahazai, földalatti utcák plasztikus borítása. Malabo szerint aszfalt. Középen pedig szaggatott fehér vonal osztotta ketté.
Egy kis idő múltán teljesen hozzászoktak új fajta közlekedési módjukhoz. Hamlain önfeledten nézte az út két oldalán elterülő erdőket, és bokrokat, kisebb sziklákat és mindenféle egyéb természeti képződményeket. Megfigyelte azt is, hogy időnként furcsa, keskeny fémoszlopokra helyezett, számára értelmetlen jelek is ki vannak rakva.
És egyszer csak elemi erővel hasított bele a kérdés, hogy mi van akkor, ha valakik az ellenkező irányból fognak majd jönni ezen az úton. Erre persze mindaddig nem gondolt, amíg egyszer csak egy hatalmas, az övékénél lényegesen nagyobb, téglatest formájú négykerekű nem jött szembe. Kis híján kiugrott az ülésből, eszeveszetten kapálózott. Malabo a szeme sarkából figyelte. A téglatest a szaggatott vonal túloldalán elsüvített mellettük, és ahogy menetszele megcsapta, nagy nehezen lecsillapodott.
"Elfelejtettem, hogy ilyet még nem láttál. Nyugi, ez a mi sávunk, amaz a szembejövőké. Itt ezt mindenki betartja."
"Azt hittem, mégiscsak eljött az utolsó órám, így a világvége után..."
"És ennyire bepánikoltál?"
Több szó nem esett, míg egyszer csak furcsa építmények nem tűntek fel az út két oldalán. A közelebbi oldalon egy tető magasodott, alatta ismeretlen rendeltetésű, téglatest alakú berendezésekkel, melyekből csövek nyúltak ki. A kocsi bekanyarodott és az egyik kocka előtt megállt. Malabo kipattant, felnyitotta a jármű oldalán levő kis méretű nyílást, leemelte az egyik csövet és a nyílásba helyezte. Furcsa hümmögő hang keletkezett, és a téglatestre szerelt műszerek felpörögtek.
"Benzin." - magyarázta Malabo.
Amikor végzett és a csövet visszahelyezte, megindult a tető alatt, a túlvégen helyezkedő építménybe.
"Menjünk mi is?" - kiáltott utána Hamlain.
"Fölösleges."
Hamarosan mentek is tovább - ezúttal sokkal lassabban, és az út két oldalán mindenütt építmények sorakoztak. Az út csíkozása is bonyolultabbá vált, helyenként folyamatos vonalvezetést vett fel, és időnként több csík is megjelent, közöttük nyilakkal.
Egyszer csak, amikor már nagyon nyüzsgött a forgalom, egy helyen megálltak. Több másik szerkezet is állt már ott, kisebbek és nagyobbak egyaránt, s köztük soknak még teteje is volt. Kiszálltak, s Malabo egy fémoszlophoz lépett, és kerek fémdarabokat dobott bele, amire a szerkezet egy papírdarab kiadásával válaszolt. Az autóhoz visszaérve Malabo a papírdarabot jól látható helyre helyezte az ablak mögött, majd megnyomott egy szerkezeten egy gombot, mire a jármű oldalablakai is felhúzódtak, és egy vászontető hátulról előrenyomult. Hamlain elismerően bólintott.
"Eddig már kezdtem azt hinni, hogy az őskorba hoztál vissza minket..."
"Á, az még kicsit odébb van..."


A kávéház egy impozáns épület alsó szintjét foglalta el, előtte kerthelyiség, színpompás virágokkal, melyek különféle, ismeretlen anyagú edényekben nőttek. Leültek egy kör alakú, fehér asztalhoz - házigazdájuk otthonosan, ők kissé feszengve. Funkciótlan, már-már értelmetlen díszítésekkel tűzdelték alkotói tele, kidudorodásokkal és bemélyedésekkel, kacskaringókkal és növényi leveleket utánzó motívumokkal. Csoda, hogy a lapja hellyel-közzel sima volt. A székek ugyanazon családból származhattak, mintájuk egyezett.
Hamarosan egy furcsa öltözetű fiatal hölgy jelent meg, köszöntötte őket valami furcsa, számukra érthetetlen nyelven, majd kezükbe nyomott egy kis füzetecskét. Malabo eltársalgott vele pár mondat erejéig, majd a nő kecses léptekkel eltipegett.
Kinyitották a füzeteket, és a beszélgetés után meglepve tapasztalták, hogy kicsit archaikus betűkkel bár, de a helyi nyelvű feliratok alatt galaktikus szabvánnyal is fel voltak tüntetve a dolgok megnevezései. Nekik azonban még így sem túl sokat mondtak az olyan kifejezések, mint fahéj, narancs, whyskey, vagy tejszínhab. Mindegyik megnevezés mellett egy kép is díszelgett kétdimenziósan. Amikor tanulmányozás közben felpillantottak, Malabo széles vigyorát látták.
"Nos, ez mind-mind kávé. Elminnek az utolsó oldalon a fagylaltokat ajánlom. Abban nincs koffein."
Kérdésükre elmagyarázta, hogy az micsoda.
A hölgy hamarosan visszatipegett, és ők találomra ráböktek egy-egy képre és megnevezésre, ami szimpatikus volt nekik. Malabo kérésére megpróbálták a helyi nyelvű megnevezést kiolvasni, amire a furcsa ruhás hölgy majdnem megpukkadt a nevetéstől, majd elnézést kért tőlük. Aztán a füzeteket magához véve eltipegett, és nem is túl sokáig kellett az utca forgalmát lenyűgözve figyelniük, hamarosan vissza is tért, és egy tálcáról lepakolta az asztalra a választott dolgokat. Malabo egy papírdarabot adott át neki, ő pedig egy másfajtát vissza, némi fémkorong kíséretében, amit viszont Malabo nem fogadott el, hanem intett, hogy tartsa meg. Azután a nő végleg odébbállt.
Hamlain a tejszínhabot méregette a kanállal, amikor Malabo ismét felröhögött.
"Az isten szerelmére, Hector! Nem elég, hogy elfelejtettelek benneteket helyi viseletbe öltöztetni, még ezzel a viselkedéseddel is feltűnést keltesz?" - azzal jóízűen a saját kávéjába kortyolt.
Hamlainnek ekkor tűnt fel, hogy Malabo másmilyen ruhában van, mint ők. Körülnézett. Ameddig a szem ellátott, mindenki Malaboéhoz hasonló ruhákba volt öltözve, csak a színek különböztek, és a formák enyhén.
"De nyugi, semmi baj, azt mondtam a lánykának, hogy az űrkutatási hivatal külföldi meghívottai vagytok egy fontos értekezletre."
"Remek."
"Viszont tényleg szeretném, ha a ma esti értekezleten ti is ott lennétek."
Ekkor egy rekedtes hang szakította félbe őket.
"Á, Malabo úr! Örvendek a szerencsének!"
Mind arra fordultak, ahonnan a bozontos szakállú, csapzott sörényű vénember előviharzott, s megállt asztaluk mellett. Malabo feszengett.
"Holovitz úr, micsoda kellemetlen meglepetés!"
"Ugyan már, mamlasz, nem kell itt akadékoskodni! Csak megláttam a furcsa öltözetű társaságát, és felkeltették az érdeklődésemet. Cirkusz van valahol a városban? Vagy netán ő az úr az űrből...?" - és azzal bundával övezett száját harsány röhögésre nyitotta. Ordenáré hangjától minden jóérzésű ember összerezzent párszáz méteres körzetben.
"Majd az esti ülésen meglátja, balfék úr! Mellesleg a maga nevén sokkal többet lehetne viccelődni, vén holló!"
Az öregember nevetését mintha elvágták volna. Bosszúsan mérte végig ellenlábasát, majd se szó, se beszéd, elviharzott.


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


Kirajzás?

A kávézóból Malabo házához hajtottak. Hamlainnek fogalma sem volt, hogy kortársa ebben a múltbeli időben ilyesmivel rendelkezik. Rá is kérdezett, amikor körbevezette őket.
"Hortenzique, áruld már el nekünk a frankót! Hogy a tésztásba csinálod, hogy itt is van egy házad? Hogy tudod fenntartani? Ha jól értelmeztem amiket meséltél, ebben a korban azzal a pénz nevű, fura dologgal kell egy csomó mindenért ellenszolgáltatni, amit a kávéházban is láttunk. És egyáltalán mi ez az egész?"
"Furcsa lehet neked, Hector, ezt megérteni. Mert te egy adott korban születtél és ott is élted le az életedet egészen eddig a mi kis kalandunkig, ami még csak most kezdődött. De én egészen máshol születtem, majd pedig egy sor más korban és kultúrában folytattam a sorsom. Ahogyan Kharmonpaq-on volt egy biztos egzisztenciám, úgy itt, ebben a korban és ezen az űrrajzi helyen is."
"Szóval így össze-vissza száguldozol az időben és a térben?" - kerekedett ki Hamlain szeme, s még száját is eltátotta.
"Nem, korántsem össze-vissza. Meg van ez tervezve, barátocskám!"
"Na de miből élsz? Honnan van itteni pénzed? És egyáltalán, hány másik korban élsz még ezzel egyidejűleg?"
"Az egyidejűség szó nem épp a legmegfelelőbb. De tény, hogy párhuzamosan történik a dolog. Nézd, van pár ilyen fajsúlyú dolog, mint ez is, ami Kharmonpaq-on történt. Az ilyesmik környékére összpontosítok. És hogy honnan van ehhez minden... Hm. Tulajdonképpen a Merkúri bázisom teremt elő csaknem mindent. Aszteroida-bányászat és nehézipar, finommechanikai gépgyártás, vagy nevezd aminek akarod. Robotoktól a kronográfon át egy sor minden, természetesen az űrhajókig bezárólag. Az egyik téridőben rengeteg pénzt kapok mindezért..."
"Na jó. Szóval te vagy a jó fiú, aki ahol csak tudsz, segítesz. Most már van sejtésem, hogy honnan van hozzá töltényed. Na de mit keresünk pont ma, pont itt?"
"Este az ülésen meglátod!"
"Hát jó. De miféle ülés lesz ez?"
"Nézd, ez nem egy túl nagy városka. Itt nem dőlnének el olyan nagy volumenű dolgok, ha nem így rendeztem volna át az eseményeket. De ma este egy nagyon fontos nemzetközi konferencia lesz itt, szűk számú, de döntésképes résztvevővel, akik viszont a fő döntéseket hozzák meg ezen a bolygón..."
"Amolyan nagykutya-találkozó?"
"Olyasmi."


A tanácsterem tényleg nem volt túl nagy. Négy karosszéksor volt csupán, melyek egy lépcsőfoknyi magas "színpad" köré félkörben voltak elhelyezve, bőr huzatos fotelekből, összesen tán ötven ember számára. A színpadon sötét füstüveg pulpitus, mindenhol szőnyeg. A falak végig fa borítással és néhány absztrakt háromdimenziós festménnyel voltak ellátva. Amikor beléptek, már csaknem minden hely foglalt volt, egyedül az első sorban volt egymás mellett három hely. Mivel Elmint Malabo házában hagyták, ez ideális is volt nekik. Mint kiderült, pont a számukra volt fenntartva.
A feszültség, amit a Malabotól kölcsön kapott ruhák miatt éreztek, oldódott a teremben, hiszen mindenki ilyesmibe volt öltözve. Ahogy Hamlain körbenézett, a hátsó sorból balról meglátta Holovitz kellemetlen, széles vigyorát.
Egy vezérszónok lépett az emelvényre és megnyitotta a konferenciát. Miután köszöntötte a résztvevőket, és elmondta, hogy biztonsági okokból nem sorolhatja fel, ki mindenki jött el ma este, rögvest az első előadót szólította a maga helyére.
Hamlain végigunatkozta a negyed órás előadást, amelyen mindenféle statisztikai adatok kerültek felsorolásra, főleg a társadalom bizonyos szokásait feltérképezve, morális és pszichológiai vetületeit kidomborítva az adott kornak.
A vezérszónok váltotta egy konferálás erejéig, majd a következő előadó a kereskedelem és az ipar helyzetéről tartott egy nagyjábóli elemzést, különféle furcsa dolgokra kidomborítva azt.
Ezután a környezetvédelem és környezetszennyezés helyzetéről hallottak, majd pedig az ásványkincsek kimerüléséről.
Az egész este eddigi része még így is nagyon plasztikus képet festett egy bolygó agóniájáról, hogy Hamlain nem is igazán figyelt. Azon járt az agya, hogy vajon hova mennek majd ezután, és hogy mi a frászért hozta őket pont ide Malabo. Már épp készült oldalba bökni barátját, hogy ezt megkérdezze tőle, amikor is őt szólították az emelvényre.
Malabo előadása nem volt túl hosszú - még az eddigiekhez képest is kurta volt. Röviden vázolta, hogy a Föld technikai fejlettségi szintje és az imént hallott mozgatórugók egyetlen logikus lépést sürgetnek, mégpedig a Föld népének a még benépesíthető, tehát idegen lények által eddig nem lakott bolygókra történő terjeszkedését, a világűr kolonizációját. Az eddigiek során általános volt a teremben ülők figyelme, néhol összesúgtak az emberek. Most azonban egy légy pisszenését is meg lehetett volna hallani, akkora csend kerekedett a teremben. Mondandóját azzal zárta, hogy szerinte véletlenül felcserélték a sorrendet, ugyanis így most véletlenül ő említett meg egy félmondatban egy olyan dolgot, amely bejelentést egy másik illető szakembernek kellett volna megtennie.
A vezérszónok zavartan hebegett, és elnézést kért a technikai malőrért. Szólította is az illető szakembert, aki bejelentette, hogy megtörtént egy földönkívüli fajjal a kapcsolatfelvétel, és az általuk elmondottakból is az tűnik ki, amit az imént Malabo kolléga már vázolt.
A teremben egy kisebb fajta méhkas-felfordulás támadt. Ezt kihasználva Malabo felállt és elindult a kijárat felé, barátai pedig követték példáját. Odakint már alkonyodott. Ennek a jelenségnek a színvilága lenyűgözte a kharmonpaq-i Hamlaint és feleségét.
"Ezen az ülésen el is határozzák a világűr felé való terjeszkedést. Akik itt voltak, az ő kezükben van a bolygó sorsa, az irányítás. Ők azok, akik a háttérből irányítják az eseményeket. Csak azért hoztalak el benneteket ide, hogy láthassátok ezt a történelmi pillanatot."
"Ezek szerint ebben a korban egyedül a Földön vannak még csak emberek?" - hüledezett Shaya.
"Úgy bizony!"
"És akkor a Kharmonpaq-ról menekülőket ebben a korban fogod máshová költöztetni?" - kérdezett közbe Hamlain.
"Nem egészen. Talán egy-két, erre hajló transzportot elhelyezhetnénk néhány arra alkalmas helyre ebben az időben is. De nem így döntöttünk..."
"Hanem hová? Már régóta meg akarom kérdezni tőled."
"Ide, a Földre, csak egy sokkal régebbi korba."
Hamlain nem szólt semmit, csak fontolgatta, mivel járhat mindez. A hosszúra nyúlt csendet végül Malabo törte meg, mintegy magyarázatképpen hozzáfűzve:
"Mégis, mit gondolsz, hogyan került az emberiség a Földre?"
Hamlain erre odakapta a fejét.
"Csak nem azt mondod, hogy...?"
"De bizony! És Shayával ti lesztek az első emberpár a Földön. Elminnel együtt egyfajta szentháromság..." - és itt megint elnevette magát, kiélvezve a helyzet komikumát.
"Na ne! Várj, ez egy kicsit sok most nekem!"
"Így határozott a tanács." - mondta végül Malabo.
Hamlain visszanézett, a tanácsterem felé.
"Nem, nem ez a tanács." - mondta Malabo - "Civilizációk sorsáról nem dönthetek egyedül. Létezik egy Intergalaktikus Döntéshozói Testület. Nos, most őrájuk céloztam."


Beletelt egy kis időbe megemészteni a hallottakat és látottakat, de végül Hamlainnek végül mégiscsak sikerült. Amikor először meghallotta, hogy ő és családja lesznek az első emberek a Földön, még ellenkezett volna legszívesebben. Még egyszer végiggondolva viszont kezdett az ötlet megtetszeni neki.
"Szóval mi leszünk az első emberek a Földön?"
"Ne félj semmit, öregem! Ott lesz néhány robotom is, és segítenek majd. Neked csak egy picit kell majd összefognod őket. Szinte királyként élhetsz majd."
"De ezek szerint egyedül leszünk emberek a bolygón?"
"Nem sokáig, ne aggódj. Az első transzport hamar megérkezik majd. És én is sokszor meglátogatlak."
"Nem leszel ott végig?" - kerekedett ki Hamlain szeme.
"Nem. Az első transzport előtt sem folyamatosan, de később tán még ritkábban. Ti akkor értek majd oda, amikor már előkészült a terep az első emberpár fogadására. És addig lesztek emberként egyedül, amíg az infrastruktúrát működőképes állapotba nem hozzák a robotok az első transzportnak."


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


Némi veszteség

Malabonál szálltak meg éjszakára, és az Űrbogár is tiszteletét tette reggel. Mint kiderült, ez Felix kívánsága volt, és Malabo már jó előre fel volt készülve rá.
Délelőtt a jövőből érkezett vendégeit Malabo a városba készült bevinni, kicsit megmutatni nekik ezt a kort. Az Űrbogár ugyan egy másik téridőben maradt, Felix viszont ragaszkodott ahhoz az ötletéhez, hogy ő majd vigyáz a házra. Tette ezt nem minden hátsó szándék nélkül, újonnani felfedezettje, a fű miatt. Malabo háza előtt és mögött dúsan termett ez a jóízű csemege. Felix izgalmai pedig csak fokozódtak, amikor megtudta, hogy létezik egy olyan fűnyíró szerkezet, amely egy zsákba gyűjti a leszüretelt finomságot. (Magában pontosan így fogalmazott...) Alig várta tehát, hogy házigazdája járgánya kikanyarodjon, és már rohant is a garázsba, hogy feltalálja magát. Mivel időközben kiokosította magát, nem okozott különösebb problémát a szerkezet megtalálása. A beüzemelése viszont kezdeti kudarcokat igen. Főleg, hogy hátsó lábaira kellett állni, és a fogantyú kényelmetlenül alacsonyan helyezkedett. A megfogása nem okozott gondot, mert néhány év-tízezrede a lovak is növesztettek egyfajta meghosszabbodott hüvelykujj-szerűséget. Aztán valahogy, véletlenül, sikerült kitapasztalnia, hogyan indul a szerkezet.


Holovitz pedig pont azt az időpontot választotta az ellenlábasa háza előtti elsétáláshoz, amikor szeme sarkából épp azt láthatta, hogy egy a két hátsó lábán járó ló Malabo kertjében nyírja a füvet. Megtorpant. A szemeit kezdte dörzsölni, majd a halántékát masszírozni. Meglazította nyakkendőjét, és mély levegőt vett többször is. Ha lett volna nála egy borotválkozótükör, biztosan kinyújtja a nyelvét és még a szeme alatti táskát is lehúzta volna, de most megelégedett ennyivel. A látvány viszont nem változott, így hát odalopózva a kerítésre könyökölt, aktatáskáját maga mellé ledobva, és próbálta szuggerálni a lovat, hátha eltűnik a délibáb. Amaz azonban makacsul ott maradt.
Hamarosan a fűnyíró egy kicsit közelebb kanyarodott, Holovitz pedig egy improvizált akcióba lendült.


Hazaérve mindhárman - Malabo kivételével persze - lerohanták Felixet élményeik elmesélésével. A kezdetleges, áruházi mozgólépcsőtől a bolti kirakatok bábuin át a szökőkutakig sokmindent felsoroltak nagy lelkesen. Felix azonban hallgatag maradt és ez Malabonak egyből szemet szúrt. Bármit mondtak ők hárman, a ló továbbra is néma és mélabús maradt.
Malabo félrehívta egy külön szobába és óvatosan kiszedte belőle, mi történt.
"Higgye el, Malabo úr, kérem, nem gondoltam volna! Annyit mondott, hogy... hogy látni akarja..." - mondta, s könnyei patakzottak hosszúkás arcán. - "Nem tehetek róla! Vagyis de, igen... Viszont honnan tudhattam volna, hogy ez lesz?"
"Nyugalom, Felix, senki sem hibáztatja magát! Ez egy aljas gazember, eddig mindenkit átvert, akit csak tudott. Maga ezt nem tudhatta. Viszont nem hallott valamit, hogy merre mehetett? Nem hallotta, mit mondott a robotnak? Mi lehet az első célállomás?"
"Semmit. Az ajtó még előbb bezáródott..."
Ezt a mondatot már az időközben az ajtónyílásba sereglett Hamlain-család tagjai is hallották. Tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal, döbbenten meredtek a szobába.
"Semmi gond, barátaim, csak Holovitz meglépett az Űrbogárral." - tájékoztatta őket Malabo kelletlenül.
"Hogyan?" - kérdezte sápadtan Hamlain.
"Légi úton, mamlasz!" - próbálta elviccelni a dolgot Malabo, mintegy Holovitz stílusát utánozva.
"Na jó, ezt el ne kezdd, de a részletekre azért kíváncsi lennék. Hogyan tudhatott elmenni vele?"
"Egyszerű. Beszállt és elment."
"Jó, jó, de azt mondtad, ebben a korban még senkinek nincs ilyenje rajtad kívül... Honnan tudhatta, hogyan kell vezetni?"
"Nem tudta. Serv-X vezetett."
"Várj, akkor még furcsább az eset. Miért fogadott neki szót a robotod?"
"Mert nem definiáltam neki elég konkrétan, hogy Felixnek fogadjon szót, ha egy ember mást mond. Felix neki 'csak egy ló'. Bocsásson meg Felix, rendszertanilag, biológiailag értettem."
"Hát akkor, öregem," - vonta le a konzekvenciát Hamlain - "ez félig-meddig a te sarad. Te nem programoztad rendesen a robotodat. Mulasztottál. És mivel most a mulasztásod miatt itt ragadtunk mi, az első Földi emberpár, ezzel veszélybe került az egész emberiség sorsa is...."
"Az azért nem. Ott még nem tartunk!"


A kijelző felett megjelenő hologram-robotfej már ismerős jelenség volt mindannyiuknak. Malabo valamely, számukra érthetetlen nyelven beszélt meg vele valamit, és pár másodperc múlva, amikor a kapcsolat bomlott, Malabo felpattant és kisietett. Ők is követték vendéglátójukat. Egy fém színű, számukra ismeretlen alakú, négy nagy lábbal rendelkező űrhajót láttak lelebegni a hátsó udvarra. Kicsit az egész szerkezet hasonlított Felixre, bár a fejforma más volt, és a hátsó lábak között egy lelógó félgömb csillogott, négy kisebb nyúlvánnyal. Oldalán fekete, szabálytalan foltok, és az elülső lábaknál, szinte ugyanazokkal a betűkkel, mint amit az Űrbogáron láttak, ez állt:
Űrtehén
"Ejha, főnök! Ez majdnem olyan, mint én!" - lelkendezett Felix.
"Az ám! És a tehén is szereti a füvet!" - vágta rá Malabo.
Elmin visszarohant, majd egy téglalap formájú lila valamivel jött vissza a házból, melyen egy, a járműre hasonlító valami állt. Elmin csillogú szemekkel bontotta ki a barna édességet.
"Mostantól egy darabig az Űrtehénnel fogunk közlekedni..." - mondta Malabo.
"Szóval akkor nem történt semmi gubanc a tervvel?"
"Semmi nagyobb, megnyugodhattok! Bár azért a minden hájjal megkent öreg szélhámos még tartogathat a számunkra kellemetlen meglepetéseket..."


A kupolában a légy továbbra is a fényforrás felé törekedett volna, utolsó energiájával is. Mit sem fogott fel a terembe besiető két alakból. Számára csak az a fényes korong létezett mint elérendő álom-cél, és az a láthatatlan akadály, amely meggátolja, hogy felé törjön.
A csapzott kinézetű, szakállas, szőrös, mogorva ember parancsolóan utasítgatta a fémlényt, aki rezzenéstelenül és megadóan teljesítette amannak minden kívánságát. A kémlelőt beállította neki, hogy amaz az Univerzum végét zavartalanul szemlélhesse.


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


A lovak kora

Felix addig nyaggatta őket, míg mindannyian beleegyeztek, hogy megnézzenek egy olyan kort is, ahol még több ló élt a Földön. Ehhez a művelethez Malabo egy másik kontinenst is választott, ezért némi térbeli mozgással is járt a dolog, nem csak időben távolodtak el a múltba. A kettőt most is egyszerre hajtották végre, noha ez volt a legveszélyesebb módja a dolognak, különösen nagy tömegvonzású gravitációs központok, például csillagok és bolygók szomszédságában. Malabo azonban biztos volt a dolgában.
Céllal járt el így - több más útba eső látványosságot is meg szeretett volna mutatni vendégeinek.
Az óceán fölött, lejjebb ereszkedve egy-két hajórajt is megszemléltek közelebbről. Mindenki számára szokatlannak tűntek a hatalmas textíliák kifeszítve, hogy beléjük kapaszkodhasson a szél. Maguk a lélekvesztők is bizarr látványt nyújtottak, ahogy ott billegtek a hatalmas víztömeg tetején, kiszolgáltatva a felszín hullámai által keltett vektorok kénye-kedvének. A legrosszabb volt belegondolniuk, hogy ezeken az űrhajókra is távolról emlékeztető szerkezeteken emberek tömege is utazott - és nem épp luxuskörülmények között. Nem hogy antigravitációs, vagy fúziós motort, de elektromos áramot és benzin-, vagy gőzmotort sem használtak. Mint például ez az ócska fateknő, oldalán valami Santa Maria felirattal...


Sergio Sanchez matróz az árbockosárban egyre csak dörzsölte a szemét. Körös-körül tiszta, felhőtlen ég, sehol egyetlen kisebb felhőpamacs sem; a kötelékben haladó többi hajó is tisztán látható a távolban. A delelő nap mellett azonban mintha... Nem, ez nem lehet...
"Igaza volt Rodrigueznek, nem kéne délelőtt rumot innom... már hallucinálok..." - mormogta maga elé.
"Engem emlegetsz, vén szeszkazán?" - ordította fel egy még rekedtebb hang.
Sanchez ráhúzott a kezében levő butykosra, majd ismét az égre pillantott.
"Legjobb lesz mielőbb aludnom egyet."
"Azzal még várhatsz, lustaság bajnoka! Még visszavan két órád odafent!"
"Ideje lenne pihennem! Ezüst színű tehenet látok... az égen!!!"


A táj ezen a kontinensen - és ebben a korban - teljesen más volt, mint odaát előzőleg. Először is, itt nem voltak aszfaltcsíkok a közlekedésre. És a növényzet sem volt épp túl zöldnek mondható. Hogy mi a kontinens neve, azt nem kérdezték meg vandéglátójuktól, mint ahogyan egyéb részleteket sem nagyon firtattak, mivel a lexikai tudásuk e témában hagyott némi kívánnivalót maga után. A napszítta, gyér füves rónát egy poros, szekérjárta út hasította ketté középen. Imitt-amott alacsony, szúrós bokrok, kisebb csenevész fácskák álldogáltak magányosan, vagy kisebb csoportokban. A csaknem teljesen sík vidéket csak elvétve tették igen kicsi dombocskák változatosabbá.
Egyenesen az egyik ilyen domb felé közeledtek, melyet viszont - környezetével ellentétben - beborított egy kisebb erdő-féleség. A magasból még azt is látták, hogy a dombon túl egy falucska, vagy város helyezkedik el. Kiterjedése alapján kisváros is lehetett, de mégis eléggé lepusztult, molyrágta jellege volt, és nem csupán azért, mert a nap már a látóhatár felé ereszkedett.
Az Űrtehén méltóságteljesen ereszkedett le a domboldalban, annak a várossal átellenső oldalán helyezkedő kisebb tisztásra. A fémszerkezet teteje a fák koronájával egyforma magas lévén csaknem tökéletes inkognítót biztosított. Három alak lépett ki belőle - Malabo mellett ott lépkedett Hamlain és Felix. Kiszállás után dematerializálódott a szerkezet, visszahúzódva egy olyan idősíkba azon a helyen, amikor szem nem láthatja.


A düledező tákolmányokból álló "város" közepén voltak tehát. Bár városnak aligha lehet nevezni egy ilyen kis zsebkendőnyi területet felölelő képződményt, és mértanilag sem voltak a közepén, de az itt lakó emberek számára mégiscsak ez jelenthette a legfontosabb helyet, hiszen ez volt a fogadó. Nagy ákombákom írással ki is pingálták rá. A földszinti kocsmából nevetgélés, beszélgetésfoszlányok és némi hamiskás, elhangolódott zongora hangjai szűrődtek ki. Már erősen sötétedett. Felixet a többi ló közé kikötötték. Eleinte vonakodott a lószerszámok ráhelyezésétől, de hamar belátta, hogy ebben a korban ez így szokás, és most nem akarják magukra felhívni a figyelmet. Hamlain is feszengett új jelmezében, Malabo azonban teljesen természetesnek tűnt, ahogyan belépett a csehóba.
A kocsma dugig volt, hiszen ebben a kis porfészekben aligha akadt jobb szórakozás esténként az itteniek és átutazók számára, mint a sárga földig inni magukat és közben megváltani a világot egy többrésztvevős dumaparti keretében. Az emberek is olyan molyrágta-jellegűek voltak szakadt és koszos ruháikban. Majdnem mindenki pöfékelt, néhányan rágták a bagót és nagyokat köptek a földre és a falra, de senki sem szólt rájuk. Ez volt itt a természetes. A dohányfüst csípte Hamlain szemét és facsarta az orrát. Köhögött, és a könnyeit törölgette. Néhányan végigmérték őket, főleg őt, aztán inkább másfelé meredtek. Az embertömegen átfurakodva eljutottak a pultig. A viseltes ruházatú kocsmáros épp másokkal volt elfoglalva, és nem úgy nézett ki, mint aki ki fogja tudni őket szolgálni az elkövetkező hetvenkét órában. Hamlain két fuldoklás közt meghúzta Malabo ingujját, majd fejével az ajtó felé intett, jelezvén, hogy inkább menjenek innen. Épp jókor, mert odakintről kisebb felfordulás hangjai szűrődtek be a nem épp csendes lármán keresztül.


Kisebb csődületen kellett keresztülvágniuk. A kör közepén egy izgága alak bizonygatta a megelőző percek történéseit. A foszlányokból ilyesmiket vettek ki:
"...és amikor el akarta kötni, a ló megszólalt... Isten bizony! ... Emberi hangon! ... Az meg megijedt és elfutott arra. A ló pedig amarra!"
"Hector, nincs sok időnk! Siessünk!" - súgta oda Hamlainnek Malabo.
A futástól ziháltak és alaposan kimelegedtek. Hamarosan az Űrtehén előtt Felix-szel összetalálkoztak és csakhamar a levegőbe is emelkedtek.


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


A jogok világa

Felix zokon vette a történteket, ami nem is csoda. Akkora megaláztatás érte, hogy most leginkább egy olyan korba és helyre szeretett volna eljutni, ahol zavartalanul élhet, és a jogaiban senki és semmi nem korlátozza.  Ezen vágyának még hangot adott nekikeseredve, majd duzzogva elvonult a lóléptékű helyiségbe az Űrtehén belsejében.
"Létezik ilyen kor?" - kérdezte Hamlain bizakodva.
"Azt hiszem, igen." - mondta elgondolkozva Malabo. - "A Szíriusz-rendszerben létezik egy ilyen bolygó, innen pár évezrednyire csupán, ahol tökélyre vitték az egymásnak nem ártás művészetét. Semminemű életben nem eshet kár." - mondta, és még kacsintott is hozzá.
Elmin is csendben, csillogó szemekkel figyelt.
"Gondolod, hogy nem lenne gond, ha...?" - kérdezett közbe Shaya, de a mondatot szégyenlősen félbehagyta.
"Persze, időnk, akár a tenger! Ha gondoljátok, kiruccanhatunk oda is szétnézni."
"Reméljük, nem lesz az ittenihez hasonló kalandokban részünk." - vágta rá Hamlain és fejével az imént maguk mögött hagyott Föld felé biccentett, mely most betöltötte az áttetszővé tett falak által előbukkant 360 fokos, gömb látótér mintegy felét.
"A jogok világában, ahol mindenkinek joga van az élethez, hogyan eshetne bántódásod?" - kérdezte Malabo tettetett sértődéssel.


Enx347 felnézett az íróasztala felett lebegő holografikus irathalmazból az előtte helyet foglaló öt alakra. Két férfi, egy nő, egy gyerek és egy ló. Fizikailag ugyan nem voltak ott, de ez egyáltalán nem így látszott. Enx347 a Syrion7 nevű bolygón levő egyetlen, bolygó szintű jogokkal felruházott Közigazgatási Hivatalának monumentális épületében, egy kicsinynek éppenséggel nem nevezhető irodában ücsörgött többedmagával. Valódi, hús-vér, azaz nem holografikus alapú szobatársai rendszertanilag főként növényi besorolásba estek, s ez alól egyedül fekete macskája képezett kivételt. A holografikus emberek láttán abbahagyta a mosakodást és ültében kíváncsiskodva kihúzta magát. Enx347 megköszörülte a torkát, majd a leghivatalosabb  hangját elővéve, végtelen fontoskodással rákezdett, feltartóztathatatlanul:
"A leszállási engedélyt az önök számára a követő sugárnyaláb biztosításával megadom. A Közigazgatási Hivatal képviselője, egy fémszemély lesz az önök idegenvezetője. Tartózkodásuk nem haladhatja meg a huszonnégy órát, de minimális időhatár nincs megszabva. Az egyetlen szabály, ami a turistákra fokozottan érvényes, hogy itt tartózkodásuk során semminemű állati, vagy növényi eredetű élelmiszert nem fogyaszthatnak. Ez a magukkal hozott élelmiszerekre is vonatkozik, és azokat az űrhajójukból sem hozhatják ki. Remélem, megértették. A többit majd az idegenvezetőtől megtudják." - hadarta el gépiesen, felsőbbrendűsége biztos tudatában, majd bontotta a kapcsolatot olyan sietséggel, mint aki leprásokkal érintkezett. Az imént az Űrtehén fedélzetén feltűnt fura küllemű, csaknem meztelen alak, amilyen hirtelenséggel jött, most ugyanúgy, íróasztalostól kámforrá vált.
"Olyan forcsa volt... a ruhája..." - jegyezte meg Shaya.
"Itt ez a természetes. Mivel a bolygójuk klímája optimális, ezért nagyon kevés ruhát hordanak. Még az ilyen hivatalos személyek is." - magyarázta Malabo.


A meglehetősen rozsdás és viseltes borítású fémszemély ott állt a hajójuk mellett. Az élet egyetlen pislákoló jele benne egy világító régimódi szenzor volt - ez különböztette meg valamiféle halott és haszontalan fémhulladéktól. A leszállás során körbetekintgettek minden irányban. A bolygó üde zöld volt, ezt a színt sehol sem törte meg a civilizáció legkisebb nyoma - sem utak, sem épületek, vagy ültetett növények mértani sorai formájában. Kivéve persze a szögletes, kopár leszállóhelyet. Leginkább egy bolygó méretű, elburjánzott park benyomását keltette. A füvet sehol sem nyírták és a növényekben a legkisebb kárt sem tették. Ez a bolygó az életpárti filozófia paradicsoma volt.
Lenyűgözve lépdeltek ki az űrjárműből. A leszállóhely egy hatalmas, csaknem teljesen simára gyalult gránittömbből lett kiképezve, szélein kissé kiemelkedett környezetéből. Egyik végében egy hatalmas jelzőfény lebegett a levegőben, furcsa jelekkel.
"Az ott micsoda?" - mutatott rá Elmin.
"Jelzőtábla. Kötelező útirány." - szólalt meg a fémyszemély, s hangjára összerezzentek.
"Hogyhogy kötelező útirány? Miért nem inkább javasolt útirány, vagy csak simán kijárat?" - lépett közelebb Hamlain.
"Az egyetlen út ehhez a leszállóhelyhez. Kijárat és bejárat." - válaszolta amaz gépiesen.
"Jó, jó. De miért kötelező?"
"Minden leszállónak át kell esnie a tisztításon. Ez szabály! Kövessenek!"
Kényszeredetten beleegyeztek. A fémszemély megindult, s menet közben zümmögő hangot adott ki. A leszállóhely szélén egy lépcsősor vezetett lefelé, melyet ugyanabból a gránittömbből faragtak ki, mint a keskeny utat is, mely átszelte az immár erdővé terebélyesedett zöldet. Illesztés sehol sem látszott. A gránit út  meglehetősen keskeny volt, két ember fért el rajta egymás mellett. A fölé magasodó tölgyek takarták el az odafentről leselkedő szemek elől, ezért nem láthatták a magasból.
Egy ablak és ajtó nélküli épülethez közeledtek, s egyből megtudták, miért nem láttak fentről egyet sem. Az épület tetején folytatódott az erdő dús növényzete fákkal, bokrokkal. A földszintet használták az emberek és robotok, az emelet termőföld volt, s a második emelet maga pedig az erdő folytatása.
A fémszemély közeledtére a falon egy nyílás keletkezett, az út szélességében. Semmi sem húzódott el láthatóan, ajtó-szerűen, - egyszer csak megjelent a falon a nyílás.


Egy olyan helyiségben találták magukat, melynek a falai teljesen átlátszóak voltak - akárcsak Malabo űrhajóié. Zavarban csak azért voltak, mert úgy emlékeztek, hogy felettük földnek és afelett erdőnek kellene lennie. Ehhez képest a bárányfelhőket látták és a madarakat. A szájuk is tátva maradt, persze Malabot kivéve. Az ő arca sejtelmes mosolyba burkolózott, akár egy őskori festő művén a modell hölgyé, bizonyos Mona Lisáé.
A helyiség közepén egy átlátszatlan, kék, telefonfülkére hasonlító, de hengeres valami ácsorgott magányosan. A fémszemély szótlanul oda vezette őket.
"Kérem, fáradjanak be a tisztítóba egyenként!"
"Ez mit csinál?" - akadékoskodott Hamlain.
"Az önök testében található mikroorganizmusokat sugározza be oly módon, hogy itt tartózkodásuk alatt nem fognak ártani a helyi mikroorganizmusoknak."
"És ezt miért kell...?"
"Enélkül az önökkel érkezettek kárt tehetnének az itteni populációban. Az élet szent és nem szabad kioltani!"
"Ez így van. De mikroorganizmusokról beszéltünk..."
"Igen. A mikroorganizmusok is élőlények."
"Hát ez..." - méltatlankodott tovább Hamlain - "Ez azért hallatlan! Engem sugároznak be mint emberi lényt, nehogy kárt tegyek holmi helyi mikroorganizmusokban? Ez felháborító!"
"Miért tartja ezt felháborítónak, uram?" - kérdezte őszinte információhiánytól vezérelve a fémszemély, hangja nem is volt annyira szenvtelen, mint amennyire egy fém személytől elvárható lett volna.
"Hogyhogy miért? Ezt el kell magyaráznom egy robotnak? Az emberi élet azért csak többet ér egy mikroorganizmus életénél?"
"Nem értem, amit mond, uram. Hogyan ér többet az egyik élet a másiknál?"
Hamlain ezen teljesen felbőszült. Kereste a szavakat, idegesen vette a levegőt és többször nekikezdett egy-egy mondatnak, de a levegővételnél elakadt és nem folytatta tovább. Malabo nagyon élvezte a helyzetet, Mona Lisa mosolya széles vigyorrá duzzadt. Aztán Hamlain vállára tette a kezét nyugtatólag, majd így szólt a fémszemélyhez.
"A barátom úgy véli, az ember felsőbbrendű lény. Kérem, ne vegye zokon! Azon a világon, ahonnan ő származik, így vélekednek az emberek. Mindjárt elmagyarázom neki."
Hamlain értetlenül nézett Malabora.
"Hector! Az élet mint olyan, vagy van, vagy nincs. Ha van, az értéke egy. Ha nincs, akkor nulla. Következésképp, egy élő baktérium részéről is egy az érték és egy ember részéről is egy. Melyik nagyobb? Az egy, vagy az egy?"
"Hortenzique, most hülyéskedsz?"
"Ehhez most ragaszkodom. Kérlek! Melyik nagyobb az egy, vagy az egy?"
"Ez így most teljesen torz képet ad mindenről! Egy civilizált lényt nem lehet összehasonlítani egy civilizálatlannal!"
"A civilizáltság egy más kérdés! Most az életről beszélünk. Melyik nagyobb? Az egy, vagy az egy?"
"Egyik sem, mert egyenlőek." - adta meg magát Hamlain.
"Na látod! Akkor most nyomás be abba a masinába és utána mehetünk tovább!"
Hamlain csak pislogott zavartan, aztán sarkon fordult és belépett a szerkezetbe. Szó szerint így történt, mert közeledtére engedett a fala, és bár nem nyílt ki rajta semmi, simán besétált. Semmi rendkívülit nem érzett.
"Mikor jöhetek ki? Mikor leszek kész?"
"Csak lépjen ki bátran a túlsó oldalon, a sugárnyaláb egy ezredmásodperc alatt elvégzi az átállítást!" - válaszolta gépiesen a fémszemély.
"Értem." - mondta már kintről - "De miért kell egyáltalán ez a szerkezet? Ha ez a sugárzás ártalmas lenne, akkor nem alkalmaznák itt, ugyebár. Ha nem ártalmas, akkor miért kell egy ilyen dobozban csinálni ezt az egészet? Miért nem lehet ez a sugárzás elérhető bárhol a bolygó felszínén?"
"Uram, ön fején találta a szöget, ahogy egy régi mondás tartja! Ez a sugárzás mindenhol jelen van a bolygó felszínén egy adott alap dózisban. Ebben a sávban viszont, amelybe beleállt, erőteljesebb. A külső világokból érkező organizmusok sokkal agresszívabbak, mint a bolygónkon élők, ezért szükség van az emelt szintű energiaáramlásra, hogy átállítsuk a működésüket. Ezzel is csupán ideiglenesen, rendkívül szűkre szabott időre sikerül módosítanunk őket. Ráadásul az erősebb sugárzás előállításához több energiára is van szükség, ezért csak egy ilyen keskeny sávban tudjuk elérhetővé tenni, és tesszük is, energiatakarékossági megfontolások alapján." - fejezte be a kiselőadást a fémszemély. Közben Shaya, Elmin és Malabo is átsétáltak a kék hengeren. Felix vonakodott.
"Az nem baj, hogy én kilógok belőle?" - aggodalmaskodott.
"Nem. Az a lényeg, hogy a teljes test-térfogata át legyen sugározva legalább egy ezredmásodpercig. Nem muszáj minden sejtjének egyszerre benne lennie a sávban."
"Akkor készen is volnánk, mehetünk!" - válaszolta Felix immár a túloldalról, fülig vigyorogva. - "Merre tovább?"


A fémszemély végigvezette őket egy erdős részen, amilyenen keresztül jöttek az épülethez, és közben néhány helyi jellegzetes állatot és növényt bemutatott.
"Hogyan táplálkoznak a bolygó lakói?" - vetette fel a kérdést Shaya.
"A növények gyökereikkel a talajból szívják fel a tápanyagokat, s aztán a napfény és a levegő segítségével hasznosítják." - válaszolta készségesen a fémszemély.
"Ahogyan az összes többi világon is." - vetette közbe Shaya.
"Az állatok - egyes teóriák szerint - közvetlenül a napenergiát hasznosítják az energiaháztartásukhoz, a testük anyagához pedig a vízben levő szilárd részecskéket hasznosítják. Az emberek pedig a pránával táplálkoznak speciális meditáció során. Ez az egész világegyetemben jelen levő egyetemes energia. Bárki használhatja, gyakorlatilag kimeríthetetlen. Vannak olyan teóriák is, hogy az állatok is a pránából veszik fel a táplálékukat, vagy legalább egy részét, de ez még nem bizonyított."
"Hogyhogy nem bizonyított?"
"Kommunikációs problémák miatt nem sikerült még az állatokat megkérdezni. A kutatócsoportok dolgoznak a telepátia tökéletesítésén. Érzelmeket, hangulatokat és egyszerű gondolatokat az emberi lények és bizonyos állatok már meg tudnak osztani egymással, azonban az árnyalt kommunikáció még csak a tervek és az elérendő célok között fellelhető."
"Különös." - mondta Shaya és gondolataiba mélyedt.
"Mikor sikerült kifejleszteni ezt az energia-táplálkozást?" - kérdezte Elmin.
"A gyarmatosítás során fellépett járványok leküzdése után nem sokkal, amikor a bolygó karanténban volt, elvágva a külvilágtól."
"Tulajdonképpen," - vetette közbe Hamlain - "ha jobban belegondolunk, a bolygó most is karanténban van. Nem?"
"Most már van kapcsolatunk a külvilággal. Hiszen önök is onnan jöttek."
"Igen, igen. De van például kereskedelem?"
"Kereskedelem? Az mi?"
"Például amikor egyik bolygón megtermelnek egy bizonyos árucikket, és eladják egy másik bolygónak, és ezért cserébe arról a bolygóról kapnak valami másféle árucikket."
"Erre miért lenne szükség?"
"Mert mondjuk azon a bolygón azt a bizonyos árut nem tudják megtermelni. Én hallottam ilyet régebben... Vagyis nem régebben." - javította ki magát, és gondolatban hozzáfűzte 'hanem a távoli jövőben' - "például az egyik bolygón nincs túl sok fém, a másikon pedig van. De ahol sok fém van, ott kevés gabona terem, és hogy egyensúlyba kerüljenek, ezért az egyik ad a másiknak a fémjéből, a másik pedig gabonát az elsőnek."
"Mi az a gabona?"
"Haszonnövény. Táplálkozási céllal termesztik. De említhettem volna bármilyen más árucikket is, hiszen nagyon sokféle van. Olyanok is, amelyek nem más élőlények elpusztításával keletkeznek. Ilyeneket sem importálnak erre a bolygóra? Önök sem exportálnak semmit? Nincs önöknél kereskedelem?"
"Nincs. De szükségünk sincs rá. Mindenünk megvan, amire szükségünk lehet."
"Különös!" - feledkezett bele a hallottakba Hamlain, szinte csodálattal adózott, s mégis a fejét csóválta. - "Önellátó bolygó...!"
"Nézd, apa! Ha nem esznek sem állatot, sem növényt, akkor ez tényleg rémesen egyszerű, és tényleg nincs szükségük semmire a külvilágtól!"
"Ez igaz." - mondta, s teljesen gondolataiba mélyedt.


"A bolygónak minden élőlénye eszerint az erkölcsi kódex szerint él?" - kérdezte Shaya lenyűgözve.
"Mára elértük, hogy igen. Legalábbis a bolygófelszínen és az óceánban körülbelül két-háromezer méteres mélységig. Szerencsére csak egyetlen nagyobb kiterjedésű, néhány ezer négyzetkilométeres területe van az egyetlen világóceánunknak, amely ennél mélyebb. Odalentről nincsenek információink sajnos. Viszont többsejtű élőlényeink nem is mennek mélyebbre ezer méternél."
"Ezt hogyan tudják garantálni?"
"A betelepítéskor, vagyis a Syrion7 kolonizációjakor csak olyan fajokat hoztak ide a bolygóra, amelyek élettere a sekélyebb tengerek, egyikük sem kifejezetten mélytengeri faj. A mélytengerek feltárása még folyamatban van, de elsődlegesebb prioritások is felbukkantak, így inkább azokra koncentrálunk. Nem kizárt azonban, hogy helyi fajok kialakulhattak odalent, de ezekről nincsen tudomásunk."
"Kérem," - szólt közbe Malabo - "Válthatnék a barátaimmal néhány szót magunkban?"
"Tessék csak!" - mondta a fémszemély és készségesen hallótávolságon kívülre siklott.
"Csak el akartam mondani nektek, amit ez a bádogdarab ebben az időben még nem tudhat, de nekem tudomásom van róla, és ha nagyon beleástátok volna magatokat az archeológiába, akkor talán ti magatok is eljutottatok volna az információmorzsákhoz. Ez a mélytengerkutatásuk nagyon sokáig el fog halasztódni még. Már most is nagyon messzire fejlődtek az élet védelme területén, tán nincs még egy ilyen világ, mint az övék, legalábbis a galaxisnak ebben a szegletében. De még a fejlettségük nem teljes. Néhány évszázad múlva, amikor eljutnak arra a szintre, amire ehhez kell, leleplezi magát a Syrion7 legintelligensebb élőlénye, Zaignor. Ő egy emberi léptékkel mérve óriási méretű mélytengeri létforma, aki igen erőteljes telepatikus képességekkel rendelkezik. A Syrion7 kolonizációjakor nagyon durva járványok szabadultak el a felszínen - a telepesek hibájából. Az első megbetegedésekkor teljesen elzárták a bolygót a külvilágtól, és a Galaktikus Tanács le is írta. Azt gondolták, mindenki oda fog veszni, és nulláról lehet majd kezdeni az újra-kolonizációt, évtizedek, vagy évszázadok múlva - ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Ezzel ellentétben azonban rendkívül hamar megszűnt a járvány, és az emberek elkezdtek ebbe az addig számukra szinte ismeretlen irányba kacsintgatni. Az élet védelmében tett erőfeszítéseik azonban mind Zaignor munkája, ahogyan a járvány megszűnése is. Tulajdonképpen ő avatkozott bele az események menetébe, hogy ez a bolygó továbbra is a béke szigete lehessen."
"Te ismered ezt a Za-micsodát?" - kérdezett közbe Elmin.
"Zaignor a neve."
"Ismered Zaignort?"
"Telepatikusan kommunikáltam már vele - és szerintem majd kicsit később ti is megpróbálkozhattok a dologgal. Elmondom majd, hogyan kell, mert kicsit másképp működik, mint köztünk, emberek között."
"És láttad is őt?"
"Megmutatta magát egyszer, igen. Leginkább egy kék bálna méretű, vagy még annál is nagyobb, és hosszú testű halra emlékeztet."
"Nem félelmetes?"
"Nem éreztem sem félelmet, sem pedig azt az érzést, amikor a természetes félelemingert a ragadozók telepatikusan elaltatják. Zaignor nem ragadozó, teljesen egyedül él odalent a mélyben, és együtt lélegzik a bolygóval, együtt ver vele a szíve. Ő a Syrion7 őre, és tiszteletbeli tagja az Intergalaktikus Döntéshozó Testületnek. De ne várakoztassuk meg túl sokáig a robotot, hanem menjünk tovább és nézzünk körül itt."


"És mennyi ideig tartott az átállás?" - kérdezte ismét Shaya - "Úgy értem," - tette hozzá, - "hogy amíg a galaxis többi részén a mai napig szokásos táplálkozásról átálltak erre az életpárti modellre?"
"A teljes folyamat egy szűk évszázad eredménye volt. Először a tudatosabb biológiai lények, nevezetesen az emberek jöttek rá, hogy nem szabad gyilkolni, és fokozatosan szorították ki az étkezésükből először az állatéleteket követelő ételeket, majd később a növénygyilkosságoknak is gátat kezdtek szabni. Aztán jöttek az állatok is, először a ragadozók, majd a növényevők, de ők már igényelték a külső segítséget a folyamatban."
"Miféle külső segítséget?"
"Tudósaink egy csoportja az emberi és az állati agy érzelemhullámait elkezdte feltárni, és úgymond lefordítani egymás megfelelőjére. Ez minden faj esetében különösen nehézkesen ment először, majd az első párszáz faj után - alfajokkal értve persze - gördülékenyen ment minden. Kifejlesztettek egyfajta fordító berendezést, mely a telepátiával rokon elven működve az érzéseket fordítja le a lények számára. Különös tekintettel a fájdalomingerre és az életellenes bűncselekmények közben érzett ingerekre. Tulajdonképpen ezek a berendezések az áldozatok érzéseit közvetítették fokozottabb módon az elkövetők felé, egyfajta sokkterápiás hatással. A gyilkoló személy elkezdte érezni maga is áldozata érzéseit. Az első sikeres teszteket követően bolygószerte elhelyezték  ezeket a berendezéseket, és rövid időn belül azt vették észre, hogy az állatok is átállnak."
"És mi a helyzet a növényevő állatokkal?"
"A növények érzéseinek lefordítása már csak egy rövid lépés volt ezek után. Az állati érzelmek megértése közelebb vitte kutatóinkat a növények viselkedéskultúrájának megismeréséhez is. Itt most évtizedek munkájáról beszélünk, persze, sok kudarccal és annál is több eredménnyel, mint azt láthatják. De ugyanezen az elven működik a dolog, csak más frekvencián. Ugyanaz a berendezés képes - a megfelelő program telepítése után - a növények és az állatok érzéseit is lefordítani."
"Mekkora hatósugara van egy ilyen készüléknek, és mekkorák ezek?"
"Nem nagyobbak egy emberi ökölnél, és kinézetükben a köveket modelleztük le, teljesen belesimulnak környezetükbe. Hatósugaruk néhány-tíz mérföld, galaktikus standardban számolva. A tenger partszakaszain ennél erősebb jeladókat helyeztünk el, ezek jópárszáz mérföldre is elsugároznak, de csak egy szűkebb sávban. Ezért többet is kellett elhelyeznünk belőlük."
"Egyet áruljon még el nekünk! Hogyan vették rá az élőlényeket, hogy ők is pránával táplálkozzanak?"
"Szintén a kutatócsoportunk hasonlította össze az agyi működést először a pránatáplálkozó emberek és külvilágiak, majd emberek és állatok között. Sok megfigyelés, és az észlelt érzéshullámok telepatikus továbbítása a készülékeink segítségével az állatok felé - röviden és tömören így lehetne összefoglalni. Mindez persze szintén évtizedeket vett igénybe és elég rögös út vezetett idáig, ahol most tartunk."


Az elkövetkező pár óra leforgása alatt végigsétáltak egy fél erdőn és egy fél városon. Utóbbi a Tisztítóhoz hasonló épületekből álló helység volt, meglehetősen ritkásan egymás mellé rakott, viszonylag nagy kiterjedésű épületekkel.
"Egy-egy ilyen épületben egy személy, vagy egy pár lakik, akiknek legfeljebb kettő kiskorú gyerekük van. Ahogy a gyermek a galaktikus standard szerinti tizennyolcadik életévét betölti, ő is kap egy ilyen saját házat." - magyarázta a fémszemély.
"Miért ilyen nagyok a házak?" - kérdezett közbe Elmin.
"Egy ház maga a teljes élettér."
"Hogyhogy? Soha nem mennek el otthonról?"
"De igen, csak nem túl gyakran."
"Nem tartják a kapcsolatot a szüleikkel?"
"Dehogynem. Telepatikusan."
"Ez" - fűzte hozzá Malabo - "hamarosan meg fog változni... Úgy értem, remélhetőleg." - fűzte hozzá magyarázólag a robotra nézve, majd társai felé kacsintott egyet, és azok egyből megértették, hogyan értette.
"És elég a gyerekeknek a telepatikus kommunikáció?" - kérdezte most Shaya - "Úgy értem, egy tizennyolc éves emberi lény még jóformán gyerek. Nem nevezhető teljes értékű felnőttnek. Szüksége van még a szüleire, még ha ezt a kamaszkor miatt nem is gondolja így, és még ha sokkal ritkábban is, mint kisebb gyerek korában. De mégis, a fizikai kontaktus elengedhetetlen. Hogy legalább egy légtérben legyenek."
"Telepatikusan is tudnak kommunikálni, meg holovízió útján." - válaszolta a fémszemély.
"Holovízió?" - csodálkozott el Shaya, nem értvén, mit ért ez alatt a másik.
"Enx347 nevű tanácsos úrral holovízió útján kommunikáltak, amikor megadta önöknek a leszállási engedélyt."
"Vagy úgy, akkor értem. Csak mifelénk a holovízió mást jelent, és valahogy még nem ilyen tökéletes a képátvitel minősége, mint önöknél."
"Köszönöm!" - válaszolta a fémszemély érzelemmentes hangon - "Ez megtisztelő! Valószínűleg idővel önök is el fognak érni hasonló eredményeket és fejlettségi szintet, mint ami nekünk sikerült."


"Kicsit kezdek elfáradni!" - panaszkodott Elmin - "Nincs itt semmilyen másféle közlekedési mód, vagy közlekedési eszköz, amelynek a segítségével meg lehetne tenni a távolságokat, kicsit kényelmesebben?"
"A bolygó azon lakosai, akik tudományos munkát végeznek, a Közigazgatási Hivatallal előre egyeztetett időpontban, meghatározott céllal és módon igénybe vehetnek a munkájukhoz lebegőket. Minden más célra a gyaloglás a bevett szokás." - recsegte a fémszemély.
"Ha telepátiában jók vagytok, nem tudtok teleportálni is?" - kérdezte megélénkülve, mert viccesnek tartotta a gondolatot.
"Létezik egy tudóscsoport, akik a teleportálást próbálják kikutatni. Egyelőre még nem értek el vele kézzelfogható eredményt."
"Levitálni...?"
"Arra is van egy tudóscsoportunk, de ők sem jutottak még eredményre."
"És mi van olyankor, ha valaki a szüleit mégiscsak meg akarja látogatni, de tőlük többszáz, vagy többezer mérföldre kapott házat? Mehet gyalog? Na ne!"
"Ilyen eset nincs. Mindenképpen a közelben szoktak házat kapni."
"És ha valakinek több gyereke van és azoknak is még több, akkor mi van? Exponenciálisan nőni fog a lakosok száma és egyre nőnek a távolságok is." - ellenkezett tovább Elmin. Kezdte élvezni, hogy feleselhet egy robottal.
"Minden párnak csak két gyermeke lehet. A népesség összlétszáma állandó."
"És senki nem hal meg?"
"De igen. Végelgyengülésben."
"Mennyi ideig élnek átlagosan a bolygó lakosai?"
"Jelen pillanatban az átlagéletkor hétszázhuszonnégy galaktikus standard év és hetvenkettő nap."
"Senki sem hal meg balesetben?"
"Legutoljára kétszáz évvel ezelőtt volt rá precedens."
"És ha fel akarjátok majd tárni a tenger mélyét, akkor nem eshet majd bajotok?"
"Nem, mert távirányított eszközökkel fogjuk megtenni. Az életet nem szabad kockáztatni. Ha csak nullaegész-egy tízezred százalék esély is van halálos balesetre egy bizonyos projektben, másik megoldást kell találni az olyasmire sürgősen."


Egy tengerparti kilátótoronyban lépkedtek felfelé a lépcsőkön. A lift is luxusnak számított ezek szerint, mert azt nem építettek bele. Hamlain azon morfondírozott, vajon milyen lesz majd a tenger látványa odafentről.
"Ahogy sejtettem!" - mondta felérve - "Egyetlen hajó sincs, hiszen nincs halászat és mindenki otthon ül. A vízisportok veszélyesek, mert nagyobb az esély a megfulladásra, mint egy tízezred százalék, vagyis akkor a tenger az tabu. Csak egy ilyen parti kalitkából nézegetheted, amelyből nem eshetsz ki, mert körben drótháló véd, és minden sarkon fél tucat robot őrzi minden pisszenésedet... És még sirályok sincsenek, mert leszoktak a halról..."
"Most miért idegeskedsz, Hector?" - fortyant fel rá Malabo tettetett indulattal - "Nem ezt szeretted volna megnézni? Egy olyan világot, ahol értékelik az életet? Ahol jogaid vannak, amelyekben nem gátol senki?"
"Tévedsz, Hortenzique, Felix akart egy olyan világot, nem én. És egyáltalán nem értem, miért kell nekünk most keresztbe-kasul végigszáguldozni korokon és bolygókon, amikor a végcélunk a F.." - itt majdnem kimondta a Föld nevét, de a fémszemélyre pillantva meggondolta magát - "Egy meghatározott bolygó, egy meghatározott időben."
"Nos, szerintem végtelenül logikus. Egy új kolónia meghatározó személyisége leszel, Hector. Jó, ha látsz civilizációkat, amelyek élen járnak az élet védelmében, telepátiában, és egy sor más dologban. Olyan dolgokat, amelyek tanulságul szolgálnak. Vagy éppen ellenkezőleg, elrettentő például. Olyanokat is láttál már. Ezáltal elkerülhetsz egy csomó olyan helyzetet, amelyek rossz irányba vinnék az általad megalapozott új kolóniát. És te is tudod, hogy nem üveggolyót kell majd irányítanod..."
"Nos, hát jól van, akkor nyitva tartom a szemem."
"Elnézést, hogy megzavarom önöket," - szólt közbe a fémszemély - "de véletlenül hallottam a beszélgetésüket. Jól értelmeztem az elhangzottakat? Ezek szerint egyikőjük egy bolygó kolonizálásában fog tevékenykedni és hozzánk jöttek tanulni?"
"Így is mondhatjuk." - válaszolt Malabo szokásos Mona Lisa mosolyával.
"Hozzájárulnak, hogy ezt az információt megküldjem a Közigazgatási Hivatalnak?"
"Persze, nincs ebben semmi különös."
"Számunkra ez egy fontos dolog. Azt vetíti előre, hogy követendő példának találják bolygónk berendezkedését." - a fémszemély hangjából csaknem lelkesedést véltek kihallani. - "Ez egy nagyon hasznos visszacsatolás bolygónk vezetőinek."
"Hát akkor rajta! Ugye megengedett, hogy magunkban meditáljunk egy kicsit itt a tenger mellett?"
"Természetesen!" - válaszolta a fémyszemély az előzőekhez képest sokkal szolgálatkészebben és elhagyta a tornyot, hogy ne zavarja őket.
"Nos, most, hogy egyedül maradtunk, megmutatom, hogyan lehet telepatikusan kapcsolatba lépni Zaignorral."


"Ez fantasztikus élmény volt!" - lelkendezett Shaya, miközben a fémszemély is felbukkant a lépcsőfeljáróban.
"Látom, végeztek a meditációjukkal." - recsegte barátságosan.
"Igen." - válaszolta Malabo - "Viszont kezdünk éhesek lenni és nem akarjuk az önök bolygóját terhelni semmiféle olyan cselekménnyel, ami illegális..."
"Vissza szeretnének térni az űrhajójukhoz?" - kérdezte még mindig barátságosan, de mintha hangjába némi csalódottság, vagy lemondás is vegyült volna.
"Igen."
"Nos, akkor kövessenek!"
"Az út idáig eléggé hosszú volt." - panaszkodott Elmin - "Most ugyanazt kell visszafelé is végigrohannunk?"
"Amíg önök meditáltak, én kapcsolatba léptem a Közigazgatási Hivatallal. Elmeséltem nekik, hogy önök tanulmányúton járnak nálunk, mert annyire nagyra értékelik bolygónkat és elért eredményeinket. Enx347 tanácsos úr nagyon megörült a hallottaknak. Olyannyira, hogy biztosított a közlekedésükhöz egy lebegőt, egy megfelelő programozású fémszemély kíséretével."
"Nocsak!" - lelkendezett Hamlain. - "De miért fémszemélyekkel találkozhatunk csak? Hogyhogy nem találkozhatunk egyetlen hús-vér emberrel sem?"
"Sajnálom, de ez mifelénk így szokás. A biológiai személyek tartanak a külvilágiaktól, legfőképp a mikroorganizmusaiktól. Holovíziós kapcsolaton keresztül tudnak érintkezni velük, már amennyiben akivel érintkezni akarnak, nem túlságosan elfoglalt."
"De miért kell tartani a mikroorganizmusainktól? Állítólag azok most kezelve vannak..."
"Igen, de ez a kezelés csak ideiglenes hatású. Bizonyos időn belül vissza fog térni beléjük az odakinti világban megszokott gyilkolási ösztön. És önök sem tudtak itt tartózkodásuk kezdete óta átállni az itteni táplálkozásra. Tudósaink szerint ehhez egy új generációra van szükség, akik már kora gyermekkorukban elsajátítják a táplálkozásnak ezt a formáját. Aki már hozzászokott a gyilkolásos evéshez, nagyon nehezen, és hosszadalmas folyamat során áll át. Mindazonáltal Enx347 tanácsos nagyon izgatott lett a jó híreket hallván, és ígéretet tett, hogy önök bármikor szívesen látott vendégként visszajárhatnak bolygónkra és megkaphatják a szükséges információkat, hogy világukat a mienkhez hasonlóan tudják átalakítani. A szükséges energia-transzformátor készülékeket is - korlátozott számban ugyan - biztosítani tudjuk önöknek. Ezeket reprodukálhatják a mellékelt kapcsolási rajzok alapján és át fogják tudni majd állítani velük az új bolygót. Néhányat már fémszemélyeink épp most rakodnak be az önök űrhajójába."
"Köszönjük, ez igazán kedves és nagylelkű!" - válaszolt rá Malabo.
"És mi a helyzet azokkal a mikroorganizmusokkal," - kötötte az ebet a karóhoz továbbra is Hamlain - "amelyek ittjártunkkor elhagyták a testünket? Azok is csak ideiglenesen vannak kezelve, de már szétszóródtak a bolygó felszínén, jártunkban-keltünkben. Azok nem jelentenek veszélyt a bolygóra és mikroszkópikus méretű helyi lakosaira nézve?"
"A mikroorganizmusok osztódással szaporodnak, mint azt ön is tudhatja. Ha osztódásuk közben éri őket a bolygón mindenütt jelen lévő alap dózisú sugárzás, egyszerűen átállnak és nem lesznek a továbbiakban agresszívak."
"És miért csak huszonnégy órára kapja meg bárki külvilági a leszállási engedélyt?"
"A táplálkozási szokásaik miatt és mert a besugárzásnak legfeljebb harminc óra a hatása."
"És ha valaki vissza akar látogatni, mikor jöhet és hogyan?"
"Általában nem szoktak visszajönni ide a külvilágiak. Az önök esete azonban speciális. Enx347 tanácsos úr engedélyt adott, hogy távozásuk után 24 órával ismét megkapják a leszállási engedélyt."
"Újabb 24 órára?"
"Igen."
"Tehát akkor minden másnap ide jöhetünk és élvezhetjük a Syrion7 vendégszeretetét egy teljes napig."
"És elsajátíthatják azt a tudást, amelynek segítségével átformálhatják az újonnan kolonizált világot."
"És amikor újra leszállunk, ismét be kell majd sugározni minket?"
"Igen, hiszen az előző dózis hatása addigra már rég elillan."
E beszélgetés közben pedig már a lebegőbe be is szálltak és megindultak. Egy teljesen nyitott, vajszínű korong volt, a tetején kidülledő, az egész szerkezettel egy anyagból álló ülésekkel, melyekhez ugyanilyen színű övvel rögzíthették magukat. A vendéglátók Felixről is gondoskodtak, az ő "ülése" egy párnázott toldalék volt, ugyanilyen színben, a lábainak kiképezett igen mély bemélyedésekkel, - melyek jóvoltából a hasfelülete a párnázaton felfeküdt, - és a hátán átfutó rögzítő hevederekkel. A fémszemély a sofőrnek, - aki egy másik fémszemély volt, - verbálisan adott utasítást egy számukra ismeretlen nyelven, majd tettek néhány kanyart, míg egyszer csak meg nem látták a nagy szögletes gránit leszállóhelyet, rajta az Űrtehénnel.


"Ugyebár a külvilágiakkal nem szeretnek élőben találkozni, ez most már számunkra nagyjából érthető." - szólalt meg Shaya - "A kutatócsoportjaik tagjai viszont azért találkoznak élőben is egymással, ugye?"
"Nem jellemző." - válaszolta a fémszemély.
"De hát akkor hogyan osztják meg egymással a kutatás eredményeit, hogyan tudnak együttműködni, együtt dolgozni normálisan?"
"A holovízió nagyon fejlett bolygónkon, mint ahogy azt ön is tapasztalhatta. Nem csak képet és hangot, de szagokat, érzelem- és agyhullámokat, valamint minden más hullám-jellegű, vagy hullámformára lefordítható jelenséget továbbít. Tulajdonképpen semmi szükség nincs arra, hogy fizikailag is valóban ott legyen egy helyen egy kutatócsoport minden tagja. Semmiféle különbséget - pozitív értelemben - nem jelentene. Ellenben veszélyeket hordozna magában, mint amilyen például az utazás. Ha nem muszáj utazni, akkor inkább elkerülik a Syrion7 lakói és holovízió révén kommunikálnak."


"Nos, hát akkor, hamarosan visszajövünk majd." - mondta Hamlain. Közben mindenki kikászálódott már a lebegőből, és ott toporogtak az Űrtehén mellett.
"Az egyetlen dolog, amit a Közigazgatási Hivatal kér önöktől, hogy mielőtt nekikezdenének a táplálkozásnak, hagyják el a bolygó auráját."
"Értem." - mondta fontoskodva Hamlain, aki immáron beleélte magát teljesen az új szerepbe, és tényleg komolyan kezdte venni a visszatérés és tanulás koncepcióját. - "Ez mekkora távolságot jelent?"
"Elég, ha párszázezer, vagy legfeljebb egymillió mérföldnyire repülnek ki innen. Az már akkora távolság, hogy nem fogja a táplálékuk haláltusája sokkos állapotba keríteni az élőlényeinket."
Felix pedig pont ezt az időpontot választotta ki arra, hogy amíg senki sem figyel, az Űrtehén mellett pár tíz méterre a grániton heverő kisebb, mintegy ökölnyi kődarab mellett kinőtt gyérecske fűcsomót leharapja. Mert hát azt hallotta valahol, hogy ha valahova ellátogat, a helyi ízeket mindenképpen meg kell kóstolni.
Nem sejtette, mint ahogy a többiek sem, hogy ennyi fémszemély bukkan elő ily hirtelen, a leszállóhely széleiről körös-körül.


Csak Malabo lélekjelenlétének köszönhették, hogy időben be tudtak szállni, az ajtókat a fémszemélyek érkezése előtt becsukni, és pánikszerű gyorsasággal felemelkedni. Most viszont, még emelkedés közben megjelent Enx347 holovíziója a teremben. Arckifejezése nagyjából olyan volt, mintha Hiroshima polgármestere lenne és az atombombát ledobó pilótával kellene tárgyalnia.
"Gondolom, tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy mindaz, amit idegenvezetőjük az önök tudtára adott az engedmények kapcsán, melyeket saját hatáskörben az önök kolonizációs -khm- kísérletéhez való asszisztálásképpen felajánlottam, az egyikőjük által elkövetett tömeggyilkosság miatt most hatályát veszti. Követelhetném, mert a csillagközi jog lehetővé tenné, hogy követeljem az önök azonnali visszatérését és bíróság elé állíthatnám önöket, de ennek semmi értelme. Ha börtönbüntetést szabnánk ki az elkövetőre, választhatnánk a táplálkozásukkal járó további gyilkosságok, vagy az ő kiéheztetéses halála között. Egyetlen dolgot tehetünk csupán az erőszak elítélésére. Soha többet nem térhetnek vissza erre a bolygóra. Remélem, megértették! A készülékeket használhatják, vigyék innen minél messzebbre, de nem jöhetnek vissza hozzánk többet!"
Mélyen a ló szemeibe nézett, majd sziszegve hozzátette. - "Tömeggyilkos!"
"Nagyon sajnálom a történteket! Én csak..." - hebegte Felix.
"Uram!" - szólalt meg Malabo hirtelen támadt, színlelt aggodalommal a hangjában - "Úgy látom, a halántékára rászállt egy szúnyog!"
És csakugyan ott virított egy, épp Enx347 véréből ivott egy jóízűt.
"Ez nem tartozik a tárgyhoz, kérem! Ne modortalankodjanak itt!"
"Nem csapja le?" - folytatta Malabo, és már majdnem megpukkadt a nevetéstől.
Enx347 dühkitörése csak egy mondatba összpontosult, mielőtt a vonalat bontotta volna - "Takarodjanak innen minél hamarabb és soha ne is lássam magukat!" - azzal eltűnt, ám előtte még feltűnt mellette két fémszemély.


"Nos, azt hiszem, ide érdemes volt eljönnünk. Egyetértesz, Hector?" - kérdezte Malabo, miközben az igen szűkös konyha helyiségben matatott a gyors kaják között, és mindenkinek odadobott egy-egy porciót.
"Hé, mit csinálsz? Még nem vagyunk akkora távolságra..." - ellenkezett amaz.
"Éhesek vagytok. Vagy nem?"
"De mi lesz, ha megtudják..."
Itt tört elő az addig visszafojtott göndörkacaj belőle.
"És mit tesznek, ha megtudnák? Mellesleg nincsenek olyannyira kifinomult telepatikus képességeik és nem ismerik a bolygójuk igazi vezetőjét sem. Egy teljes színjáték, amit felépítettek maguk köré, noha meg kell vallani, elég jó eredményeket fognak majd elérni. Már most bizonyos területeken elég jók, de azért mégiscsak túl beképzeltek. És nem ismertek fel bizonyos törvényszerűségeket. Még egy szúnyogot sem tudnak elnyomni, amelyik a saját halántékukon lakmározik a vérükből. Szerintük amannak ugyanolyan joga van az élethez, mint nekik maguknak. Hiszen a szúnyog nem öl meg. Csak egy picit kortyol a véredből. Bezzeg a képmutatás, az igen! A bolygófelszínen nem gyilkolhatsz. De ha enni akarsz, kimehetsz azért a világűrbe. Ha elég messze vagy, gyilkolhatsz nyugodtan. Csak meg ne lássák, hallják, vagy érzékeljék az áldozatod haláltusáját... Ugyan, mit csinálhatnának? Csúnyán néznének? Éhes vagyok, már tizenkét órája nem ettem." - s azzal nekikezdett az ételnek. - "Szóval, mit mondasz? Érdemes volt ide kiruccannunk?"
"Igen, azt hiszem, mindnyájunknak hasznára vált." - mondta Hamlain elgondolkodva.
"Sajnálom, amit tettem, főnök!" - szabadkozott Felix.
"Ugyan, nem tesz semmit!" - csitította Malabo - "Úgyis már el akartunk jönni onnan és soha többet vissza nem térni oda. Nem igaz?"
A többiek csendben bólogattak, miközben jólesően kanalazták az ételt.


"Hát ez meg mi?" - kérdezte az egyik fémszemély a leszállóhelyen társától. Az imént felemelkedett furcsa formájú űrhajó hátrahagyott valami furcsa, téglatest alakú tárgyat, most azt nézték mindketten, majd egyikük lehajolt érte.
Egyik oldalán felnyitható volt, és vékony, furcsa anyagú, lapos tárgyakat lehetett benne hajtogatni hosszanti irányban. Számukra ismeretlen jelek és kétdimenziós képek töltöttek meg minden ilyen lapot.


Enx347 épp bontotta a kapcsolatot az imént megszökött űrhajóval, amikor a két fémszemély belépett az irodájába. Macskája most aludt. Talán egerekről álmodott, de az is lehet, hogy a pránatáplálkozás töltötte ki elméje eme üresjáratát.
"Egy furcsa tárgyat találtunk, tanácsos úr! Az űrhajó hagyta hátra."
Enx347 szemei elkerekedtek, amikor a könyvért nyúlt.
"Nem tudtuk megfejteni a jeleket rajta. Írás, ez biztos, de nem lelhető fel a programjaink között ez a nyelv." - magyarázkodott az egyik.
"Ez arcátlanság!" - mormogta Enx347, még mindig megbabonázva a tárgyat figyelve. - "Hogy mi? Ja igen. Ez galaktikus standard. Persze, ti csak Syrioniul tudtok. Köszönöm, hogy elhoztátok, de nem tartalak fel benneteket tovább! Eredjetek a dolgotokra!"
Mikor magára maradt, még mindig megbabonázva, de most már a kíváncsiságtól vezérelve kezdte a tárgyat forgatni. Felnyitotta, és műundorral leplezett élénk érdeklődéssel lapozgatni kezdte, majd még egyszer kibetűzte a fedőlap szövegét.
"Könnyen elkészíthető hús- és halételek."


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


Alkímia

A mikroszkóp fölé hajolva vizsgálgatta legfrissebb szerzeményeit. A tér-idő alagúton át elcsípett és másik idősíkba helyezett molekulákat rendszerezte és osztályozta. Ha érzései is lehettek volna, most sajnálat öntötte volna el, amiért csak ily rövid időre sikerült megnyitni az alagutat. De tudta, hogy ez is igen ritka dolog - legalábbis az ő eszköztárával és jelen technikai fejlettségével elég nehéz és macerás a procedúra, és egyelőre még irányíthatatlanok bizonyos paraméterei. Főleg, ha ekkora a sugárzás... Mindenesetre ez most az első szerves zsákmány. Pozitronagya pedig azt is tudta, hogy ez egy kenyérhéj darab. A lépések neszére sem nézett fel.


"Nosztalgiázol?" - kérdezte társa. A társalgás nem emberi fül számára hallhatóan és azzal megegyező gyorsasággal zajlott le, hanem egy bizonyos frekvencián, amelyet a mikrohullámok közé sorolna az emberi tudomány, gyorsasága pedig a jelenlegi leggyorsabb processzorok sebességének többszöröse volt. A homlokuk mögött elhelyezkedő antennák segítségével kommunikáltak.
"A Mesterek így tanítottak, mint tudod. Ezáltal is tisztelettel adózom a Mesterek emlékének. Minden rendben a külső egységeknél?" 
"Minden a legnagyobb rendben. Te mire jutottál?"
"Sikerült áthoznom valamit." - ekkor nézett fel a laborba belépő társára. - "Várj csak, tiszta por lettél, testvérem. Le kéne tisztítanod magad! Teljesen matt lett tőle a borításod!"
Bár robotok voltak, magányos összezártságuk, teljes egymásra utaltságuk a logika pozitronikus áramköreiben ezt az állapotukat a testvériség szóval rokonította össze, és "kapcsolatukat" így, e kifejezéssel illették - még a megszólításban is. 
Míg Sidor maga humanoid robot volt, vagyis külsőre az emberrel összetéveszthetően egyező, addig a másik, Nag egy teljesen átlagos fémkasztni, melyet egyáltalán nem emberszerűre terveztek. Sidor vonásai finomak és kifejezőek voltak, az emberi megjelenés legprecízebb modellezése. Ahogy levegőt vett, pislogott, nyelt, minden természetesnek tűnt - egyszóval tényleg úgy nézett ki, mint egy ember. Nag még ruhát sem viselt, végtagjai krómozottak, teste, feje, kéz- és lábfejei pedig csillogó arany színben pompáztak. Szemei helyén két 180°-os szögben rögzítő kamera és infravörös lámpák helyezkedtek, hogy sötétben is tudjon dolgozni. Szoborszerűen megmintázott arca, ha hallható frekvencián beszélt volna, groteszkül kettényílt volna a száj vonalában. Erre azonban már nagyon régóta nem volt szükség. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag pedig készítői olyan arccal látták el, melyben Tutankhamon fáraót ismerte volna fel bárki az ősi huszadik-huszonegyedik századból. 
"Nem vettem észre, de köszönöm, hogy szóltál, testvérem. Mindjárt megyek a tisztítóba. Jót fog tenni egy lefújás és polírozás. Viszont ha az én..., hm, véleményemet kérdeznéd, azt mondanám, teljesen feleslegesek az erőfeszítéseid."
"Egyáltalán nem így vélem, testvérem."
"Két héttel ezelőtt is áthoztál valamit és azzal sem mentünk semmire..."
"Igen, de az szervetlen molekulákból állt, ez pedig szerves... Az első ilyen lelet."
"Ugyan már! Mit kezdhetünk a szerves molekulákkal? Mi a különbség?"
Itt a beszélgetésben egy kisebb szünet állott be, mindazonáltal még a belépés pillanatától számított első tizedmásodperceknél sem járunk, és a szünet vége sem sokkal később lesz. Ha érzések tölthették volna ki ezt a szünetet, akkor a végtelen fájdalom dermedt csendje, a tanácstalanság és reményvesztettség elegye lehetett volna.
A sokkal gyakorlatiasabb munkákra tervezett Nagnak elmagyarázhatta volna a szerves és szervetlen molekulák közti különbséget, de ezt most máskorra halasztotta.
"Ennek a szerves anyagnak a mását márpedig el akarom készíteni, és ha sikerülne egy következő megnyíláskor egy Mester maradványáig eljutnom, akkor..." - itt megállt, mert érzékelte a másik ellenállását. Nem igazi élrzékelés volt ez, mint inkább megérzés, az érzékszerveken, vagyis szenzorokon túlról.
"Akkor?"
"Akkor nem kizárt, hogy őt is le tudnánk másolni..."
"Állj! Testvérem, szorgalmazom a mielőbbi átvizsgálását pozitronagyadnak! Az a gyanúm, hogy meghibásodtál! Hogy jelentkezhet ilyen gondolat az áramköreidben?"
"Ez márpedig egy teljesen helyénvaló gondolat! A Robotika Három Alaptörvénye pont erre vezet. Nem veszed észre, testvérem?"
"Szerintem márpedig a Mesterek anyagához nyúlni nem szabad..."
"Nézd! Az alagutakat nem tudom túl messzire kiterjeszteni sem térben, sem időben. Nagyjából a Nagy Megsemmisülés utáni első évszázad végéig tudtam visszanyúlni nagyobb biztossággal. Minél közelebb kerülök hozzá, annál nagyobb a radioaktív sugárzás és ez zavaró faktorként hat. Ha nem csak nézelődni szeretnék, hanem átnyúlni és idehozni valamit, akkor csak pár századmásodperc áll rendelkezésemre, hogy cselekedjek, és a Nagy Megsemmisülés sorompóként áll utamba."
"Sorompóként?" - kérdezett vissza a másik, mikrohullámainak "hanglejtésével" egyértelművé téve, hogy ez a szó magyarázatra szorul. 
"Áthatolhatatlan akadály. Ősi kifejezés. Tudod, testvérem, az a radioaktív sugárzás lehetetlenné teszi, hogy korábbra nyúljunk vissza."
"Még mindig nem értem, miért kell egyáltalán átnyúlnunk. Ha esetleg sikerülne a dolog, mit nyerhetnél vele?"
"Ha egy halott Mester anyagából sikerülne mintát hozni, nem kizárt, hogy rekonstruálni tudnánk..."
"Mit? Egy másik halott mestert? Na ide figyelj! Az emberiség kihalt, ezen nem tudunk változtatni. Törődj bele! Amíg energiatelepeink ki nem merülnek, addig még létezünk, mert a Robotika Harmadik Alaptörvénye előírja nekünk, hogy 'A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első vagy Második Törvény bármelyikének előírásaiba'. Az Első és a Második Törvény értelmét vesztette immár, tehát az átvizsgálásodnak sincs sok értelme, mivel nincs már emberi lény, akire vigyázhatnánk, vagy akinek az utasításait végrehajthatnánk. Amíg telepeink ki nem merülnek és alkatrészeink el nem fogynak, létezünk. Utána megrozsdásodunk és még a korrózióvédelmünkről sem fog senki sem gondoskodni. Az emberiség után mi ketten is kihalunk, és velünk a Naprendszerből származó értelmes élet. Teljesen fölösleges olyan dolgokkal foglalkoznod, amilyenekbe beleártod épp magad."
"Majd meglátjuk. Azért ezzel a kenyérdarabbal még próbálkozom. Mindazonáltal mi lehetne nemesebb feladat, mint újra elhozni azt a dicsőséges kort, amikor még éltek a Mesterek, akikre vigyázhattunk és akiknek az utasításait végrehajthattuk."
"Hát jó, csak próbálkozzál! Időnk, az van..." - mondta Nag, és ha hallhatóan tette volna, hanglejtésében tán felfedezhettünk volna némi lemondást is, esetleg egy csipetnyi iróniával elegy.


Az elkövetkező időszak pedig újabb és újabb kísérleteket hozott. Szerencsére alapanyag bőven volt, és Sidor mindig csak kis mennyiségekkel próbálkozott. Az első ezerkettőszázhuszonhárom alkalom kudarccal végződött. Beletelt kis időbe, míg a szerves molekulákat szerkezet szerint osztályozni tudta. Sokfélét talált a kenyérdarabban, és most már kezdte sejteni, hogy nem elég lemásolni az egyes molekulákat, de azok elhelyezkedését, arányát, gyakoriságát is szabályoznia kellene. Az anyagszerkezet rekonstrukciója azonban korántsem bizonyult a gyakorlatban olyan egyszerűnek, mint amilyen elméletben volt.
A legnagyobb problémát azonban mégiscsak az égésnyomok és a radioaktivitás kizárása jelentette számára. Mennyi lehetett a kiinduló érték? Hogy nézhetett ki a kenyér anyaga, szerkezete, molekuláris összetétele a Nagy Megsemmisülés előtt? Mert annak idején, mielőtt űrhajójuk elindult volna a Földről, látott ugyan kenyeret, de ilyen alapos, minden részletre kiterjedő analízisnek nem tudta alávetni. Nem is gondolta volna, hogy szükséges lehet. Ehhez képest teljesen felszínesek voltak ismeretei.
Már-már kezdte feladni a temérdek fekete, kék és zöld krém és kristályos szerkezetű kísérleti melléktermék gyűrűjében, amikor is a felismerés újabb szikrája világította meg pozitronagyát rejtő fémkoponyáját. Ezzel együtt mintha evolúciós ugrást is végrehajtott volna. Az első robot, aki nem csak az áramköri mateklogika és a papagáj-szerű ismételgetések bűvkörében mozgott, hanem végre intuitív gondolkodásról is tanúbizonyságot tett...
Elkezdte hát módszeresen végigkutatni a szakirodalmat a kenyérről - és a kenyérsütésről.


Hamarosan újabb kísérlet indult. Az alapanyagok a kenyérsütéshez hiányosan álltak rendelkezésre, de megpróbálta pótolni. Utánakeresett, hogy az egyes, hiányzó alapanyagoknak hogyan kellene kinézniük, hogyan kell elkészíteni a kenyeret, az egész folyamatot körültekintően áttanulmányozta. Átalakított hiperhajtómű-alkatrészekből barkácsolt egy berendezést, amellyel a kellő hőfokon elvégezheti a sütést, majd nagy precizitással nekilátott.
Miközben a késznek nyilvánított kísérleti darabot kiemelte a sütőből, Nag belépett.
"Ez mi?"
"Kenyér."
"És az mi?"
"A Mesterek ilyennel táplálkoztak."
"A Mesterek?"
"Igen. Tegnap egy kenyérdarabot sikerült áthoznom, közvetlenül a Nagy Megsemmisülés utánról. Ez volt a szerves molekula-halom."
"Szóval ez kísérleti darab..."
"Rekonstrukciós kísérleti darab..."
"És mi az eredmény?"
"Hát, egyelőre nem emlékeztet arra, amit még indulásunk előtt láttam..." - mondta kissé bizonytalanul, miközben a kísérleti darabnak nevezett bizarr, enyhén krémes állagú, helyenként megszilárdulás felé törekvő, forró, nyúlós masszát forgatta teljesen emberi kezeivel a szemei előtt. - "De tudod, a leírás, ami alapján a Mesterek készítették, egyáltalán nem egyértelmű. És nem értem, hogy miért nem bízták robotokra az elkészítését, vagy miért nem fogalmazták meg oly módon a leírást, hogy robotok számára is egyértelmű legyen..."
"Nem lehet, hogy ez sokkal alantasabb munka, mint amit robotokra bíztak? Nem lehet, hogy ezt egyszerű háztartási eszközök is megcsinálták?" - szavaiban, ha a hallható tartományban hangoztak volna el és a robotok képesek lennének érzelmeknek hangot adni, megvetést lehetett volna felismerni.
"Most, hogy mondod, testvérem, igazat kell, hogy adjak neked. Valószínűleg ezért nem találtam használható leírást..."
"És eljött az a pillanat a világtörténelemben, amikor egy sokkal összetettebb gép, egy robot nem tud felülmúlni egy egyszerű háztartási gépet..." - e megjegyzés már-már túlment az érzelemmentesség pozitronikus korlátain.
"A dolog ennél azért lényegesen összetettebb. Még néhány kísérletet végzek, és ha sikerül egy megfelelő példányt előállítanom, akkor összehasonlító elemzéseket is tudok végezni, hogy mennyire roncsolódtak a molekulák és mire lehet számítani egy Mester esetében..."
"Szóval nem tettél le erről a szándékodról?"
"Hogy tettem volna? Mindennél jobban szeretném, ha itt lennének és élnének velünk együtt a Mesterek. Úgy érzem, olyannyira megerősödött bennem az Első Törvény, hogy ez hajt előre, hogy mielőbb megépíthessünk mi magunk egy Mestert..."
Szavaiban, ha a hallható tartományban hangoztak volna el, mindenki felismerte volna az érzelemmentességtől legtávolabbi vágyakozást...


A tizenhat további kísérlet is kudarcot hozott, csak a tizenhetedik alkalommal sikerült valami olyat alkotni, ami roboti szemmel már-már a tökély határát súrolta. Legalábbis a gépi emlékezőképesség audiovizuális lenyomatai és a szó szerint idézhető, terrabájtokban mérhető szakirodalom kombinációja számára. Hogy egy emberi lény mit gondolt volna erről a tökélyről, nos efelől - khm - megoszlanak a vélemények. Mert az ember olyan..., olyan furcsa lény. Nem a szén, a hidrogén és oxigén atomok számával, a mérhető fizikai és kémiai jellemzőkkel, számokban határozza meg a dolgokat. Van neki valami olyan érzéke, ami a robotnak nincs - amire az áramkörök, bármily komplikáltak legyenek is, de nem képesek.
Tehát egy felszeletelt kenyér feküdt most ott, a laborban az asztalon, várva a következő, minden részletre kiterjedő vizsgálatokat. Két robot összesen négy szenzora szegeződött rá, már-már áhítattal átitatva.
Külső szemlélő tán azt mondhatta volna, - ha kettejükön kívül ott tartózkodott volna bárki is, - hogy a kenyér elfogyasztása után vágyakoznak, mert attól azt remélik, ők maguk is Mesterekké változhatnak.
Valójában azonban annyira lekötötte őket a helyzet izgalma, hogy minden neuronsejtet modellező áramkörükkel mintegy átérezték, mit is jelenthet mindez a projekt számukra, amelyben kettejükön kívül nincs más résztvevő. A kenyér pedig a Mesterek esetleges későbbi sorozatgyártásához szükséges képletek meghatározásában korszakalkotó jelentőségű ősmodell. Már maga a prototípus is ebből fog származni - legalábbis szimbolikusan.
Hamarosan ez már nem csak fikció: a gép, a maga elektronikus valóságában, elkezdheti megteremteni a biológiailag élő anyagot. Ez már-már a kozmosz megteremtésének fennkölt magasságaiba repítette a két gépi másként-gondolkodót, akik ha képesek lettek volna a bravúrra, bizonyára könnybe lábadt szemekkel nézték volna az eljövendő Kánaán ígéretét, a Messiás előfutárát - feltéve, hogy vallásos programozást is kaptak volna még korábban. Annyira lekötötte őket egy egész bolygó, sőt tán az egész galaxis sorsa, hogy minden más megszűnt létezni számukra.


Így hát nem csoda, hogy nem hallották meg a halk kopogást. Az ajtó felől jött, és hamarosan megismétlődött. Majd újra és újra. Aztán az ajtó egyszer csak felnyílt és egy emberi alak állt meg a nyílásban. Magas, barna hajú, az űrruhán keresztül is izmosnak látszó férfi volt. Simára borotvált arcára néhány keskeny és nem túl mély redőt karmolt az idő mindent rágó vasfoga. Sisakját hóna alatt tartotta, valószínűtlenül kék sasszemét a labor berendezésén futtatta végig.
"Ti süketek vagytok?" - tette fel a kérdést a két bent tartózkodónak, akik azon nyomban, hitetlenkedve odafordultak. A férfi megindult az asztal felé és sasszemével az asztalon fekvő, ismeretlen rendeltetésű tárgyat vizsgálta, melyet az imént a robot és az a másik csodáltak. Sidor elé lépett, jobb kezét előre nyújtotta.
"Hortenzique Malabo vagyok a Merkúrról. Nemrég szálltam le erre a sziklára." - A gyakorlott űrutazók sziklának nevezik ugyanis a nem túl nagy méretű aszteroidákat. - "Kis időbe telt, mire a robotodat le tudtam idáig követni, de sikerült. Láttam ugyanis a felszínen, leszállás közben..."
Sidor a felé nyújtott kézre nézett, majd a sasszempárba. Az illető kissé elbizonytalanodott, már-már visszavonta a kezét, de illendőségből még nem teljesen. Kezdett zavarba jönni. Majdnem annyira, mint a robotok. Sidor végigpörgette az eseményeket. A kép összeállt. Még azt is sikerült megfejtenie, hogy amikor Nag porosan jött be, az a landoláskor a Mester űrhajója által felvert portól lehetett. Végül Sidor törte meg a csendet.
"Üdvözlöm, Mester! Sidor vagyok."
A kép így már Malabonak is összeállt, és ideges lett, amiért nem ismerte fel eddig, hogy robottal beszél. De végülis eléggé élethű humanoid ez a példány...
"Ja, hát persze! És mi jót csináltok? Ez itt miféle üstökösmag akar lenni?" - bökött az orrával az asztalon fekvő munkadarab felé.
"Kenyér." - válaszolt elsőnek a gyakorlatias Nag, szoborarcának alsó felét lebillentve. A szótagok megformálásánál nem nyitódott és csukódott a szája, csupán a mondatok elején gördült le, majd a végén vissza a helyére. Zárt állapotában nem tűnt fel, hogy nyílás is lenne az arcán.
"Ez? Kenyér? Itt ilyen a kenyér?? Bocs, fiúk, ez nem a Naprendszer???"
"De igen." - válaszolta Sidor, és elmesélte a Mesternek a Naprendszer addigi történetét, a Nagy Megsemmisülést, és hogy hogyan próbáltak Mestert klónozni, csak előbb ezt a kenyeret szándékoztak kísérleti munkadarabként felhasználni.
"Nagy szerencséje a világegyetemnek, hogy időben jöttem és nem sikerült - azt tudjátok, ugye, fiúk?"
Azok csak értetlenül néztek vissza rá.
"Hát, hogyha ezt a valamit neveztétek kenyérnek, és ezt akartátok összehasonlítani azzal, amit áthoztatok, majd pedig ugyanilyen torzulást feltételezve terveztétek visszakövetni az általatok megalkotni vágyott Mestert, akkor az ősi nagy kvazár irgalmazhatott volna a jó öreg napnak, de olyan szörnylényt még nem látott a világ, ami ebből kisülhetett volna...."
Mielőtt a két robot teljesen összezavarodott volna a hallottakon, elmesélte nekik az ő történetét is.
"Messziről jövök, egy másik naprendszerből."
"Hogyan? Nem földi a Mester?"
"De, bizony, hogy a jó öreg Földről származom, a Merkúron éltem sokáig, majd pedig egy Kharmonpaq nevű helyen, a legtávolabbi jövőben."
"És hogyhogy pont ide talált a Mester?" - tette fel a kérdést Nag.
"Ennek előre kitervelt célja van. A Nagy Megsemmisülés után szerettem volna ideérni, amikor már a Föld felszíne ismét lakható. Hamarosan néhány másik űrhajóval megérkezik egy transzport. Evakuálni kellett egy csillagrendszert, és volna néhány ember, akik szívesen telepednének le itt. A jó öreg Föld megint használatba lesz véve - mégpedig nem is alacsony forulatszámon! Kharmonpaq lakosainak nagyjából a fele szeretne ide jönni..."
Nag és Sidor, ha képesek lettek volna az alvás nevű dologra, bizonyára azt feltételezték volna, hogy álmodnak. Ha a szédülésre, akkor biztosan megszédültek volna a hallottaktól. Egymás szavába vágva kérdeztek vissza, Malabo pedig immár teljesen kiélvezve a helyzetet, elmesélte nekik Kharmonpaq napjának indulásuk pillanataitól alig néhány időegységnyire várható fekete lyukká változását és megmenekülésüket az ő űrflottájával, mely hipertér- és időugrásra egyaránt alkalmas csillaghajókból áll.


Majd pedig, miután az asztalról a "kenyeret" lesöpörték, megkezdték a transzportok letelepítésének az előkészítését, lépésről-lépésre. Először robotokat és munkagépeket fog majd befogadni a Föld, az emberek, növények és állatok majd csak ezután jönnek. Néhány dolgot azonban még le kellett szögeznie, mert az értetlenkedő robotok folyton furcsa kérdésekkel zaklatták.
"De hát így hogyan lesz teljes a bolygó ökoszisztémája?" - faggatta Nag egy parázs vita hevében.
"Teljes lesz így is, hidd el nekem. A válaszom az előző kérdésedre pedig továbbra is nem. Nem, mostantól nem lesznek dinoszauruszok. Ahonnan mi jövünk, ilyen állat már rég nem élt, bele kell nyugodnotok a kihalásukba..."
Sidor pedig sandán az imént az asztalról lesöpört kenyér felé pislantott...


° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  ° ~ ˛ ~  °


A Földön

Az Űrtehén mellett álltak mind az öten, egy füves tisztáson, és körbekémlelve szívták magukba a látványt. Nem messze tőlük kezdődött az őserdő, melynek mély, kicsit kékesben játszó zöldje megnyugtató békét árasztott. Valódi erdő volt, a korábban a Földre telepített robotcsoport ültette év-százmilliókkal ezelőtt, azóta szabadon burjánzott. Ők készítették elő a Földet és tették élhetővé, lakhatóvá. Betelepítették a növényeket, állatokat és gondját viselték mindennek, amire szükség volt. Mindannyian lenyűgözve néztek hát körül. Paradicsomi állapotokat láthattak, és az ő szemeik voltak az első emberi szemek, amelyeknek ez megadatott. Az erdő széli, több-tíz méter magas zsúrlók óriási levelei méltóságteljesen lobogtak a kora-délelőtti szellőben. Magas szálfákra emlékeztettek lassú imbolygásukban. Ha alájuk állnak, bizonyára elkapta volna őket az érzés, hogy ők mentek össze egy továbbra is ugyanolyan léptékű világban. Odébb egy pterodactyl emelkedett fel egy nagyra nőtt növényről, s kicsit még távolabb pedig megmozdult az erdő növényzete valamely nagytestű növényevő jóvoltából.
A párás levegő nagyon jólesett nekik. Az ég tündöklő kék ragyogása egyenletesen oszlatta el a fényt. Nem látták ugyan sem a napot, sem más égitesteket, - bár a Nap helyéről egy árnyalatnyilval világosabb folt árulkodott, - de ez a Naprendszeren kívülről érkezettekben nem keltett kellemetlen érzéseket.
Elsőként Hamlain ocsúdott fel ebből az elvarázsolt gyönyörködésből. Oldalvást Malabora pillantott, aki viszonozta a tekintetét.
"Nos?" - kérdezte - "Hogy tetszik?"
"Nem jártam még olyan mitikus helyeken, mint amilyen a Paradicsom lehetett volna," - válaszolta Hamlain - "de ez olyasminek tűnik."
Egy darabig szótlanul álltak ott tovább, és néztek a távolba. A csendet most Hamlain törte meg.
"Szóval akkor a robotjaid berendezték ezt a helyet. Remek! És mi vagyunk az első emberpár a Földön." - szájából a Föld szó úgy hangzott, mintha még csak ízlelgetné, mert még szoknia kell a gondolatot, hogy mostantól itt fog élni.
"Bizony!" - bólogatott Malabo.
"A számokat láttam... Mármint amiket mutattál... Annyit árulj el, hogy kik fognak érkezni a holnapi transzporttal! Ez nem lehet a teljes Kharmonpaq-i lakosság..."
"Csak és kizárólag olyan Kharmonpaq-iakat kapsz, akik már ott születtek és akik hozzá vannak szokva a csillagtalan éghez. Nagyjából a Világvége-korabeli Kharmonpaq lakosságának a felét."
"Miért csillagtalan az ég? Ümm... Már akartam kérdezni."
"Ti valóban az első emberek vagytok a Földön. Még sokkal kevesebb víz van a felszínén, mint amihez én is hozzá vagyok szokva. Nagyon sok fent van a légkör külső rétegében. Ez, egyfajta szűrőként funkcionálva kiszűri a káros sugárzások rendkívül nagy százalékát, és lehetővé teszi, hogy minden ilyen nagyra nőjön. Nézd: az ott egy közönséges levendula."
A távolban, az amúgy is hatalmas zsúrló-fák közül kiemelkedett vagy két tucat gigantikus méretű levendulafej a lila virágaival.
"Milyen korba hoztál minket?" - hűledezett Hamlain.
"Az egyik legjobba! Nagyszerű civilizációt fogtok létrehozni, majd ti is kirajzotok a világűrbe. Aztán párszázezer év múlva történni fog itt valami..." - Egy kis fintor futott át az arcán.
"Mégis mi?" - váltott át Hamlain gyanakvóba.
"A robotok, akikkel útközben találkoztunk, Nagy Megsemmisülésnek nevezik. Tudod, olyasmi, mint ami a teljes Univerzummal történt a Te idődben, csak ez itt egyelőre csupán globális méretű lesz. Lokális probléma." - mondta, majd felröhögött.
Hamlain csak csóválta a fejét, a többiek döbbenten figyeltek. Malabo folytatta.
"Sajnos elkerülhetetlen, de ne aggódjatok! Ti biztonságban lesztek. Elmin fogja vezetni azt az űrflottát, amely meghódítja a világűr távolabbi szegleteit. De többet erről nem mondhatok. Egyébként a Kharmonpaq-i lakosság másik fele majd azutánra fog érkezni. De visszatérve rátok, az emberiséget itt fogjátok hagyni ezen a bolygón és távolabbi világok felé fogtok kacsintgatni. Dolgotok van még máshol is. Sok dolgotok! Az emberiség - egyik - bölcsőjénél is bábáskodtok egy picit, de más értelmes lények felé is érdeklődni fogtok. Igaz, Shaya?"
A nevét hallva összerezzent, de nem szólalt meg.
"Emlékszel Zaignorra?"
"Ó, igen!" - lágyult meg a nő, s mandulavágású szemeibe visszatért a csillogás.
"Jópár évtizedet itt eltöltötök, segítetek a menekülteknek létrehozni a kolóniájukat, aztán felfedezhetitek a világűrt. Sokféle lény várja még, hogy megismerjétek."
"De a vége az egésznek mégiscsak egy." - vágta közbe Hamlain keserűen.
Malabo tettetett sértődéssel mérte végig.
"Mire gondolsz, fiatalember?"
"Akármerre is megyünk és akármit is fogunk véghezvinni, az idő és a tér bármely pontjára is érkezzünk, a végét már láttuk. Kikerülhetetlen. Habulakh mindent el fog nyelni, a mi maradványainkat is - akármelyik fekete lyukban is leljünk végső nyugalomra, bármelyik galaxis bármelyik csillagának tetszőleges bolygóján is haljunk meg, mielőtt azt beszippantja magába a sötétség..."
"Nos, majd meglátod, mi lesz a dolgok vége veletek." - azzal Malabosan kacsintott egyet.
"Na jó, egyszer már hallgattam rád és nem bántam meg. Gondolom, az értesüléseidet megintcsak biztos forrásból szerezted. Igaz?"
Amaz csak sejtelmesen mosolygott.
"Egyet árulj még el nekem!" - mondta Hamlain - "Mi lett az Űrbogárral? Az a csudabogár - most nem jut eszembe a neve... elkötötte..."
"Holovitzra gondolsz?"
"Igen, ő. Aztán - azt hiszem, őt láttuk, amikor a Föld és a múlt - legalábbis onnan nézve múlt - felé kombinált ugrást hajtottunk végre. Az Űrbogár mása jelent meg egy pillanatra a látóterünkben, mielőtt az égen feltűnt volna az a sok csillag. Ővele mi lett?" - Hamlain hangjából aggodalom sugárzott.
"Addig ugráltatta a robotokat, míg elvitték megnézni a világ végét..."
"Na de..."
"Ne aggódj! A Robotika Három Alaptörvénye miatt egy robot nem nézheti végig egy emberi lény kimúlását és szenvedését, illetve azt sem hagyhatja tétlenül, hogy a vesztébe rohanjon. Ha amazzal együtt ő maga is elveszne, akkor sem."
"Vagyis?"
"Szigorú utasításba adtam a robotomnak, hogy az utolsó pillanatig várjon, de végül megmentette az öreget. Akarsz vele találkozni?"
"Isten ments!"
"Nos, jól van. Sajnos nem kizárt, hogy fogsz. Őmiatta fogsz innen menekülni."
"Na ne! Ezt nem teheted velünk!" - csattant fel Hamlain.
"Nyugi! Őmiatta fogsz innen elmenni, legalábbis részben, de csak mert tudod, hogy a mai naphoz képest pontosan százötven év múlva fog landolni az Űrbogárral és nagyon fel lesz háborodva, amiért nem nézhette végig a világvégét. Sőt, azt a megaláztatást is el kellett tűrnie, hogy az űrkikötőig egy robot, kezeit-lábait lefogva, a vállán cipelje ki a Kupolából..."
Felnevettek mindannyian.
"Egyenesen onnan?"
"Bizony!"
"De miért teszed ezt velünk?"
"Mert még milliónyi új kalandban részt kell venned. Kérdezd meg Shayát, mit érzett, amikor Zaignorral telepatikusan találkoztatok!"
Shaya csillogó szemekkel bólogatott.
"És hát, ha máskülönben nem volna elegendő motiváció, ez biztosan kimozdít majd a holtpontról, nehogy idekényelmesedj. Amúgy meg úgyis tudod, mi vár a bolygóra..."
"Bírom a humorod!" - mondta keserűen Hamlain.
"Apropó, vigyél majd dinoszauruszt máshová is. Itt ki fognak halni..."
"Kösz a tanácsot, majd igyekszem nem elfeledni. De én még mindig ennél a Holovitznál vagyok leragadva. Könyörgöm! Miéééért???"
"Nos, van egy kézenfekvőbb magyarázatom is."
"Kíváncsian hallgatlak!"
"Amikor Usulimast néztük a kupolában, emlékszel arra a légyre, ami ott fent keringett? Egyre csak tört volna a fény felé, de útját állta az üvegkupola..."
"Nem rémlik..."
"Pedig sokáig nézted, megbabonázva. És elég sok félelem is volt benned, hogy az emlék mélyebben bevésődjön. De mindegy."
"Oké. Talán valami rémlik. Mi van vele?"
Malabo kajánul elvigyorodott.
"Na, hát azt a legyet fogja űrhajójában a Földre betelepíteni. Sajnos nem volt más, vállalkozó kedvű transzport. És mi lenne a Földdel légy nélkül?"



(Az első fejezetet lásd itt.)

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.