Friday, July 13, 2012

A valami

Armani ott állt dermedten és azt a valamit nézte, nézegette, - de mindhiába próbálta beazonosítani. Körbekerülte, lehajolt, leguggolt, nézte más és más szögekből, hunyorítva, sőt még fél szemét becsukva is, de csak nem tudott rájönni, hogy micsoda az. Annyi biztos volt, hogy két perccel korábban még semmi olyasmit nem látott azon a helyen, és most itt volt. Miféle szerkezet lehet ez? Szerkezet egyáltalán?

Aztán gondolt egyet és úgy döntött, legjobb, ha azt a valamit beleteszi világképszekrényébe. Először is megpróbálta megfogni, de ehhez amaz túlságosan megfoghatatlannak bizonyult. Kereste a fogást, aztán nagy nehezen valahogy megtalálta, vagy az is lehet, hogy az a valami érzékelte a gondolatait, és megindult. Akárhogy is, de a polcra nem fért fel. Nem hiányzott túl sok hozzá, csak pont annyi, hogy ez a polc nem volt megfelelő, Armani pedig belefáradt a próbálkozásba és letette a valamit a földre maga mellé. Szemügyre vette a polcokat és olyat akart keresni neki, ami megfelelő méretű.
Egy halom lomot elmozgatott egyik polcról a másikra, majd másikról a harmadikra és újra meg újra próbálkozott a beillesztéssel, de a valami nem adta magát. A végére már izzadságcseppeket kellett gyöngyöző homlokáról leitatni zsebkendőjével és pihenni lett volna kedve, így hát leült. Nem is vette észre sokáig, hogy a valamire sikerült lehelyeznie testsúlyát. A pillanatban, amidőn ez tudatosult benne, akkorát ugrott, hogy akár a világképszekrénye tetejére is fellátott volna, ha épp arrafelé fordul és nem a hiábavalóságszőnyeg gazdagon díszített mintázatát fürkészi ismerős motívumok után kutatva.
Hirtelen ötlettől vezérelve világképszekrényét teljes átrendezésnek vetette alá. Ehhez előkészülendő, elvonult egy sarokba, hogy megtervezze az akciót. Aztán módszeresen, fiókról fiókra, polcról polcra haladva kezdte kihajigálni a kacatokat. Sok régi dolgot egyelőre csak az akasztós részbe dobált alulra, gondolván, hogy majd később kiválogatja. Persze hamar rájött, hogy nincs ott elegendő hely már és félő volt, hogy az egész kiborul mindenestől. Ő nem akart kiborulni.
Mikor a polcos rész végre kiürült, elkezdte a közbülső polcokat kivenni. Nagyon foghíjasnak tűnt így a világképszekrény, de sebaj, ő bízott a szerkezet stabilitásában. A lényeg, hogy ez a valami immár elfér benne. Megemelte megint - félig a gondolatai segítségével - és közelíteni kezdte. Nem jó! Nem stimmel! Az előbb egy kis polcra is majdnem befért, most pedig egy óriási mega-polc tátong és még mindig nem elég a hely. Őszintén szólva, ez eléggé zavarba ejtő, hogy szinte ugyanannyi hiányzik most, a teljes átrendezkedés után a nagy polccal, mint az elején a kicsivel.
Az meg sem fordult a fejében, hogy tán a világképszekrénnyel magával lehet a baj.
Végső elkeseredésében megfogta a valamit és a világképszekrény mellé a falnak támasztotta. 
Ideje lenne a fontosabb dolgai után nézni - villant át agyán, - így hát megfordult, hogy kisiessen a helyiségből. Sajnos a lába elakadt a valamiben és akkorát vágódott, hogy a rezgésektől a világképszekrény egy-két tartóeleme kidőlt, az egész kóceráj pedig hevesen inogni kezdett. Felpattanva kétségbeesetten próbálta a levegőben elkapkodni a potyogó dolgokat, de csak a jó szerencséjének köszönhette, hogy nem temette maga alá az a sok kacat...

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.