Friday, October 21, 2011

Munkaerőpiac III. - A lehetőségek hazájában

Előzmény: Állásinterjú

Előszó a "hagyományos" blogomon itt >>>



Járt a keze, mint a motolla, szorgalmasan pakolta a polcra a vegyszereket. A színes hipós flakonokból kreativitása egy kisebb szimfóniát épített a padlótól a plafonig terjedő polckomplexumon. Lélekölőnek tartotta munkáját és el-elgondolkodva nem értette, hogyan került az audienciáról erre a helyre, és hogy miért nem utazhat vissza hazájába - ám a hivatalok konok elutasítása után ezen a helyen átmenetileg menedéket talált.

A szomszédos polcokra nézett, ahol a vécétisztító szerek sorakoztak. És közöttük a vásárlók által oda hordott dolgok, mint például az a félig megevett hamburger, vagy az a kinyitott doboz fültisztító, a polcra ledobott két darab használt pálcikával. Vagy az a kibontott kólásüveg, amelyből halkan csordogált is még a lé - az alsó polcra odavágott fehér ingekre. Említhetnénk még azt a használt óvszert is az alsó polcon, de inkább nézzünk máshová! A középső polcsor viszont csaknem makulátlan maradt. Oda nem helyeztek semmit a vásárlók - még nem is volt idejük rá, hiszen fél órája nyitott a bolt - csupán valakinek a bakancsa rendezte át az amúgy unalmas mértani rendbe felsorakoztatott flakonhadsereget.
Egy vásárló lépett hozzá, és köszönés nélkül elkezdte darálni, mit keres. Még csak rá sem nézett, úgy hadarta tanyasi nyelvezetén. Joseph nem értette tisztán, visszakérdezett. A vásárló legyintett, magában nyugtázva, hogy egy bevándorlóval van dolga, és tovább állt.
Joseph kiskocsiján az utolsó doboz is kiürült, így elkezdte az üres dobozokat felhalmozni rá. Mellette elhaladó, szintén külföldi kollegája barátilag hátbavágta, mire a halom fele szétszóródott. Kétségbeesetten próbálta az arra járó vásárlók lábai alól felszedegetni, nehogy valaki hasra essen bennük - még a végén őt perelnék be, mint a múltkor azt a belga kollégát... 
A barátilag hátbavágó kollega kelet-európai származású volt. Általános iskola után alkalmi munkákból és lopásból kereste meg a szipura valót. Miután kitelt a becsület odahaza, a szigetországban kezdett új életet. Intelligenciaszintjének teljesen megfelelő volt a különböző flakonok és dobozok polcokra helyezése. Ennél komplexebb munkát nem tudott volna ellátni. Néha kötekedett a vásárlókkal, ilyenkor a főnöke lépett mindig közbe és elsimította az ügyet. Háromszor kapták lopáson, nagy tételben emelt el dolgokat. Nem lett belőle semmi baja, mert ugyanabból az országból származik, mint a boltvezetőség is. 
A vásárló egy másik kollégájával visszatért. Mint számára is kiderült, Joseph beszélte legjobban a nyelvet, a többiek kevéssel voltak csupán a mutogatás szintje fölött. Arrogánsan ismételgette a keresett árucikk nevét, majd mutogatni kezdett.
Josephet egy kissé idegesítette a dolog, hogy így próbálják alázni, de nyelt egy nagyot és a tőle telhető legválasztékosabban és leghiggadtabban válaszolt. 
"Elnézést, asszonyom, nem azt kértem öntől, hogy pantomimezze el nekem. Csupán azért kérdeztem vissza, mert a pórias tanyasi kiejtését nem értettem elég tisztán. Esetleg körbeírhatta volna, hogy mit keres, vagy - bizonyára tanult ember lévén - a megfelelő szavakkal írhatta volna le, szinonimákkal. De kérem, ha már így alakult, használja a szemeit, és ha valamit nem talál, akkor az valószínűleg nálunk nincs is. A viszontlátásra!"
Joseph azzal sarkon fordult és az emeleten fellelhető raktár felé vette az irányt. A liftet nem szerette. Nem csak azért, mert a lámpa már évek óta nem működött és vaksötét volt odabent, hanem - egy másik korból jővén - kulturálisan sem volt hozzászokva. Az elektromosság csodája egy ideje most már nem volt új számára, de akkor is idegenként kezelte. Ha egyszer hazajut valami csoda folytán - gondolta - mindent megtesz, hogy ezt az ugyan kényelmes, de mégis emberidegen dolgot távol tartsa országa lakosaitól. Persze ha ezidőtájt még nem tört be oda is ez a divatőrület. Hiszen már lassan egy éve, hogy az audienciáról kifelé jövet ezt találta meg...
A liftből kiszállva, a megkönnyebbültség sóhajának ködfátyolán át elért hozzá felé csörtető kelet-európai főnökének kétségbeesett arckifejezése.
"Itt vannak!" - mondta Karel magyarázólag.
"Kik?" - kérdezte elcsodálkozva Joseph, hiszen főnökét kemény embernek ismerte, aki nem rezel be ennyire semmitől sem.
"Ablak nézd ki!" - mondta, és elviharzott. 
Joseph a fejét csóválta, hiszen, bár ő sem őshonos szigetországi, de ennél jóval helyesebben beszéli a nyelvet. A főnök pedig állítólag már hat éve itt él. Most huszonhárom éves, és 5 éve boltvezető "manager".
Az ablakhoz lépett, és óvatosan kinézett, ügyelve rá, hogy lentről ne láthassák. Odalent két túlsúlyos, barna bőrű, ázsiai származású "nagyfőnök" beszélgetett kedélyesen.
Annyira azért nem kedélyesen, mert egyikük Pakisztánból, a másik pedig Indiából jött és ők genetikailag utálják egymást. A találkozó célja, amiről sem Karel, a boltvezető, sem pedig hősünk nem tudhatott, a bolt mint értékesítési terület átadása volt. A Karel által is ismert indiai, gekkószemű területi igazgató távoztával egy új, jeles férfiú veszi most át a stafétát.
Amit Karel csak sejtett volna, ha megtudja ezeket az információkat, az az a tény, hogy az új férfi szerette volna megmutatni, hogy ő sokkal tökösebb legény elődjénél.
És amit még Karel sem sejtett volna, az az, hogy erre azért volt oly égető szüksége, mert a péniszét túl kicsinek tartotta. Minden cselekedete ebből a fóbiából fakadt. Összes kudarcáért a balsorsot okolta, amiért csak ekkora hímtaggal áldotta meg őt a természet. Bár leginkább ő ezt nem áldásnak, mintsem átoknak élte meg. Felesége is biztosan ezért vált el tőle, és nem az volt az igazi ok, amit mondott, hogy agresszív. (Hadd tegyük hozzá, hogy a kis pénisz komplexus miatt volt agresszív, úgyhogy ha kicsit rossz nyomon is indult el, az okhoz csak eljutott, bár kicsit másképpen.) Ő pedig zsigerből gyűlölt mindenkit, akinek - szerinte - nagyobb lehetett a pénisze. Szemtől szemben persze sokakkal nyájas volt - ha épp így kívánták meg érdekei. De ez sosem jelentette azt, hogy a másik keze még nem lendült, hogy a másikat hátbaszúrja.
Joseph elfordult az ablaktól és a dolga után indult, hogy újabb vegyszerekkel rakja tele kiskocsiját. Fejből dolgozott, ahogyan az indiai kisgekkó tekintetű főnökétől tanulta. 
Még az első itteni munkanapján történt. Amikor először látta meg a raktárat, kiverte a víz. Azt gondolta, mindennek meglesz a maga helye, a polcokon szép sorban fognak rá várakozni a portékák - de nem. Mivel javarészt és kizárólag kelet-európaiak és ázsiaiak dolgoztak a cégnél, ezért a polcokra érkezési sorrendben kerültek fel az áruk, majd ahol a mindennapi munka során lyuk képződött, a következő szállítmányból valami ode épp beférő került. Ily módon két hét alatt lehetett akkora rendetlenséget vágni, ami még a levegőben folyton köröző köpőlegyeknek is sok volt. Mindehhez a nyithatatlan üveg tetőablaksor és a ventiláció hiánya is hozzáadta a magáét. Az indiai kisgekkó végigvezette első napján. "Ezek polcok. Rajta áru. Megnézi, mi kell. Ez itt. Meg ez is." És már rakta is - mindenféle lista nélkül. Először Joseph ezt furcsállta, azt gondolta, listát írnak arról , mi az ami kell, és az alapján fogják összekészíteni a dolgokat. De nem. Megpróbált változtatni a szokásokon, de aztán rájött, hogy itt nincs értelme és ideje sem listát írni. A kisgekkó pedig csak pakolta az árut. Alulra a könnyű és kis méretű dobozokat, majd jöttek az egyre nagyobbak és egyre nehezebbek. A pakolvány egy hatalmas, imbolygó V betűre emlékeztetett. Josephnak kellett szólnia, hogy elég lesz már, mert nem fog beférni a liftbe a kocsi, már most túl magas. "Dehogyis magas, kell beférni!" - mondta a kisgekkó, és hogy nyomatékot adjon szavainak, oldalvást billegtette a fejét. Ekkor még Joseph nem tudta, hogy az indiaiak így bólogatnak. Mindazonáltal Josephnak lett igaza, és mégsem fért be.
Kiizzadt, pedig még csak félig rakta a kiskocsit. Nem az indiai stílusában, persze. Kigombolta munkaruhájának felső gombját. Egyedül ő hordott rendes, előírásszerű uniformist, az ázsiaiak és kelet-európaiak tojtak rá. Egy ázsiai kollegája kúszott elő az  egyik polc alól, teli pofazacskókkal rágott valamit, amit a raktárból csórt. 
"Itt vannak már, Jozi?"
"Aha." - dünnyögte, egy újabb dobozt helyezve át a polcról a kocsira.
A hátbavágós kolléga jelent meg, és egyfajta nemzetközi nyelven, melyben egyes szavak oroszul, mások lengyelül, a maradék pedig angolul hangzik, nekikezdett szokásos csiripelésének. Mert ez olyasmi volt, mint a madarak csipogása. Sok értelem nem volt benne (bár a tudomány szerint a madarak csipogásában lehet valami), de arra jó volt, hogy ne legyen csend.
"Á, bolsevik! Te miért nonsztop tolvaj?"
Elmosolyodott, és visszacsacsogott a papagájnak.
"Én nem vagyok sem bolsevik, sem tolvaj, de te miért vagy tolvaj?"
"Én nem tolvaj, én csak néha kölcsönvesz!" - és felröhögött idétlenül, miközben zsebéből előhúzott egy fél mákos tekercset és elkezdte rágni. Jóízűen majszolt és még hörgött is hozzá. Aztán hirtelen a mozdulat félbemaradt, a mákostekercs eltűnt a polc alatt, és ő dolgozott, mint a kisangyal: a lépcsőfeljárón feltűnt a két barna bőrű alak. Joseph megvonta a vállát. Ő már hozzászokott, hogy dolgoznia kell. Akár itt vannak a nagyfőnökök, akár nem. Mert míg mindenki másnak egy, maximum két részlege volt, neki négy.
A kövérebbik barna bőrű ment elől, mögötte a kis gekkószemű fontoskodott. Szervilis magatartása már a köpőlegyeket is kezdte idegesíteni.
"Te hívni összes balfasz ide gyorsan tüstént, mert verem szét képedet!"
"Igenis, máris!" - s azzal a szervilis kisgekkó elinalt a lépcső irányában. Hamarosan a hangszórókból ömlő rágógumifoszlány egy kicsit lejjebb halkult, majd óriási hangerővel, recsegve felmennydörgött az egyik pénztárosnő, egy volt szovjet tagköztársaságból származó, beszédhibás idős hölgy hangja.
"Kolléga üzenet neki mindenkinek! Mindenki gyorsan a rágtárba menni! Köszönés meg szépen!"
Joseph mint zeneszerző alaposan megfigyelte az eltelt év során a hangszórókból ömlő hangmoslékot.
"Tücsökzene!" - gondolta konklúzióként. Az első hetekben furcsállta, hogy egy egész zenekar van elrejtve valahol a földszint és az emelet között, akik mindig mást zenélnek, de aztán másnap ugyanazt és ugyanúgy, de aztán kiokosította magát hifi-ügyben. Azután már a zenére tudott koncentrálni. Az olcsó dallamvezetés és akkordmenet, ahogyan megfigyelte, valami szédítő hanyagságról és ihlethiányról árulkodott. Fércmunka! És a zeneművek szövege! Agyrém! Mindegyik beleillene a párkapcsolati és társkereső hirdetés kategóriába. Mint a tücskök. Kellesz bébi, ma estére. Ennyi. Kár ragozni - bár mégis megteszik. Mind erről szól, nem másról!
Nem tellett bele két perc, mire mindenki odaszállingózott apránként. Félkörívben sorakoztak fel a dolgozók, és halkan sugdolóztak, mert nem tudták, mire számítsanak. A Nagy Kövér pedig ki is használta a helyzetet, és fel-alá sétált velük szemben. Öltönyében csaknem olyan groteszkül mutatott, mint egy cigányvajda. Odahaza a családja éhezik, miközben amerikai katonák tapossák a kertjükben ami a vetésből a rakétatámadás után megmaradt, ez meg itt pózol az olcsó aranyláncaival. Fogsorát néha megvicsorgatta, és még mintha morgást is lehetett volna hallani a fogcsikorgás mellett. Nevezheti ezt valaki túlcivilizált lénynek?
Amikor a kisgekkó is feltűnt szervilisen alálihegve új jó gazdájának, akkor a Nagy Kövér belekezdett monológjába.
"Ti kutyák! Valaki evett mákoskalács! Nézzétek, előbb túrtam ki alóla polcnak!"
Bal kezével zakója zsebéből előhúzta az imént a hátbavágós által megcsócsált darabot. Amaz csak lapított.
"Ki volt az? Melyik zabál cég pénzéből? Lenni árucikk drága. Azonnal mondja meg mindenki! Különben ha nem mondani meg, én kirúgni összeset! Nyomorult tolvaj patkányállatok, undorító féregek!" - s a felsorolás kevésbé nyomdafestéket tűrő hangnemben folytatódott, mindenféle, kevésbé kellemes jelzőkkel és jelzős szerkezetekkel.
A kisgekkó elkezdett besegíteni. Következetesen, csaknem mindenkitől megkérdezte sorban:
"Jörg, te lenni bolond, hogy enni ezt? Cég pénzét pazarolni?"
"Nem, én nem tettem ilyet, főnök!" - szólt az ijedt felelet minden esetben.
Az egyik munkatárs nagyon jót szórakozott ezen a tragikomédián. Szerinte a cég megérdemelte ezt a dolgot, hiszen elsőként ő lopott az emberek béréből, amikor a bért ilyen alacsonyan állapította meg, nem beszélve a munkavédelmi előírások és az egyéb, a dolgozók egészségének megóvása érdekében teendő ráfordítások lespórolásáról. Magában nagyokat röhögött, csak azt az egyet sajnálta, hogy a dolog végéről le fog maradni, mert sajnos az emésztése a mellékhelyiség felé szólította. Azon gondolkodott, hogyan osonhatna el úgy, hogy nehogy azt gondolják róla, hogy a Nagy Kövértől rezelt be annyira, hogy rájött a hurkagyártó görcs.
A mellette álló társa azonban fel volt háborodva alaposan. Ő még nem vette észre, hogy tragikomédia zajlik, inkább hagyta magát és indulatait elsodortatni az árral. "Hallottad, miket mondott ez ránk? Én ezt nem tűröm! Mindjárt agyonütöm!"
"Agyon, azon aligha! Gondolod van neki?" - mondta a társa. Csak ők ketten származtak Magyarországról.
Aztán egy kartondobozon vezette le a feszültségét. Belevert egy akkorát, hogy ami benne volt, a szélrózsa minden irányában egyszerre érzett késztetést nekiindulni. A kisgekkó totálplánban látta az ütést. Én is totálplánban láttam. A kisgekkót is, ahogy tágra nyílt szeme halálra vált, reszkető belsőről tett tanúbizonyságot. Alig kapott levegőt. Inkább elfordult és nem emelt szót, mert tudta jól, hogy nem lenne jó vége. Még egy bólintással nyugtázta, ahogy utánaszólnak. "Én most hazamentem. Jó? És többet ilyen helyre vissza nem jövök, ahol így beszélnek velem."
Sajnos nem is jött oda többet, csak vásárlóként...
"Én pedig elmentem vécére. Csinálok egy szobrot rólatok kettőtökről." - mondta a másik.
A dolog vége pedig az lett, hogy mindenkinek fizetnie kellett valamennyi pénzt, mert a Nagy Kövér összeszámolta a megkezdett mákoskalácsokat és egyéb dolgokat. Persze amennyit megtalált, mert a hátbavágósék sem voltak teljesen hülyék, csak az egyéb ázsiaiakkal volt gond, mert ők nem értették, miért kellene valami lopott szajrét eldugdosni. Az ő országukban a lopás erény, amire büszkének kell lenni. Népmeséikben már a gyerekekbe oltják ezt az elvet.
De senki egy percig ne gondolja, hogy a bolt dolgozói sokat változtattak volna addigi szokásaikon! Minden ugyanúgy ment tovább azután is.
Fél óra múlva a bolt rendje helyreállt, a Nagy Kövér elhúzta hájas beleit, a kis gekkó pedig exkuzálta magát a történtek miatt. Csak két dolgozóval maradt továbbra is fasírtban. Azzal a kettővel, akik Josephen kívül az egyedüli két ártatlan lélek volt ebben az egészben. Neki pedig meggyőződése volt, hogy ez a két alak az, akik a hozzáállásukkal a legtöbbet rontanak... Mert ők meg merték mondani a véleményüket. Mert nekik volt véleményük. Egyiküket ki is rúgták, pedig ugyanabból az országból származott, ahonnan a boltvezetőség.
Joseph hipót pakolt ismét. Mellette egy idős hölgy halkan beleivott az egyik flakonba és rosszul lett. Elvitte a mentő, de túlélte. Sajnos beperelték a boltot, a bolt pedig ami kártérítést fizetett, havi részletekben vonta Josephtől. Elvileg nem tehették volna meg, de Joseph nem ismerte a jogszabályokat. Csaknem ingyen dolgozott hát egy darabig, és várta a csodát, ami talán egyszer hazarepíti. Vissza, a jó öreg kontinensre, saját korába, amikor még igazi hangszerekre írtak nem tücsökzenét, hanem igazi, értékes zeneműveket. Lélekgyönyörködtetőket, magasztosakat, emberieket...



- _ - _- _ - _- _ - _- _ - _- _ - _- _ - _- _ - _- _ - _ -


Munkaerőpiac c. sorozat további fejezetei:
I. Beszélgetés a munkásszállón;
II. Állásinterjú(n Joseph Haydn);
IV. Önéletrajzok szétszórása.

2 comments:

  1. Jó történet, túl életszagú,,,de a vége után nagymamám hajtogatása: lesz ez még így se!! :D

    ReplyDelete
  2. Hát, a történet gyökerei -khm- "életrajzi ihletésűek". Remélem, hogy "lesz ez még így sem", mégpedig azt remélem, hogy abban a formában, miszerint egy távoli sci-fi jövőben iq-szinthez és szervezési készségek vizsgákon igazolt meglétéhez kötik majd a cégalapítást és bizonyos "felelősségteljes" állások betöltését, esetleg angolból is kell majd vizsgázniuk az ázsiai és európai beduinoknak. :) Röhej, amikor angol kisgyerek hívja fel rá a figyelmet (megtörtént dolog), hogy AHOGY meg van fogalmazva, hogy az adott termék nem adható el 18 éven alulinak, az pont az ellenkezőjét jelenti. És hasonlókat még sokáig lehetne sorolni.
    ...de hogy szegény Haydn-t miért kevertem bele.... :D

    ReplyDelete

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.