Monday, October 3, 2011

Kis-nagy kórrajz - áttételes allegória az ezotéria sikamlós vizeire

Már nem emlékszem pontosan, hogyan történt, de egyszer csak megcsúsztam a lépcsőn és elsötétült a világ. Valami jótét lélek csak észrevehetett, mert hamarosan, amikor újra eszmélni kezdtem, szirénázást hallottam, és érzékeltem, hogy valakik matatnak körülöttem. A mentősök lehettek, nyilvánvalóan, hiszen egyre rosszabbul lettem. Egy idő után azt is megéreztem, amikor nagyokat kanyarodott és fékezett a mentő, majd amikor megállt és egy kis időre mindenki békén hagyott. Leginkább azt élveztem, amikor gyorsulási versenyt rendezett valakikkel és felborultunk. Kis időbe beletelt, mire elértük a kórházat, de - a lehetőségekhez képest - nagyon jól szórakoztam. 
Amikor kinyitottam a szemem, megláttam a dokit. Furcsa látvány volt, az biztos, hiszen a fejéből valami balta-féleség állt ki, s miközben vizsgált engem, időnként arrébb kellett húzódnom, nehogy rám spricceljen a vére.

Amikor megfordult, azt is láttam, hogy a hátából kötőtű-szerű valamicsodák lógnak ki. Nem lehet egy közkedvelt figura, annyi szent. Leginkább valami dilettánsnak néztem volna, ha nem lett volna kitűzője, amelyen a neve is szerepelt. Dr. Austin Nayer - baleseti sebészet. A kórház nevére nem emlékszem, de az is szerepelt rajta. 

Megrögzötten sürgölődött körülöttem, ilyen-olyan injekciókat adott, amelyektől néha elkábultam, aztán amikor magamhoz tértem, ismét belevigyorgott groteszk fejével az arcomba. Egy ízben ráhúzott egy infúziós palackra is, majd jóízűen böfögött egy nagyot, nem zavartatva magát. Amikor a műtő, vagy kezelő (nem emlékszem a részletekre) másik végébe botorkált, vettem csak észre, hogy a hasából valami csövek lógnak. Azt hiszem, a belei lehettek.
Aztán hogy a vérveszteségtől volt-e, vagy mert bűzlött a whyskytől, de egyszer csak összeesett, és a mentősök, hogy ne zavarjon sok vizet ott az útban fekve, emberségből berugdosták szép óvatosan az egyik ágy alá.
Közben valaki bekötözte a fejem és ellátta a sérüléseimet is - még azokat is, amelyeket a mentőautóban szereztem a gyorsulás és a karambol során. Mint utóbb megtudtam, az illető egy Ervin nevű tizenéves, aki bútorasztalos szakmát tanult és csupán szakmai gyakorlatra nézett csak be oda. Miközben kigyalult ezt-azt és megszögelt egyet s mást, látta azt is, hogy milyen sebészeti precizitással dolgoznak ott a dokik. Elleste a technikájukat és önszorgalomból belekapcsolódott a munkába, hiszen az volt aztán bőven. Tőle tudtam meg, hogy a fejszés..., hogyishívják..., mindig bajban vagyok a nevekkel, amióta megütöttem a fejem..., ja igen, Dr. Nayer már körülbelül kettőszázhuszonhatodik órája volt szolgálatban alvás nélkül, amikor megjelentem a porondon. Egy műszak, egy ügyelet, megint műszak, megint ügyelet - tudják, a szokásos. A robotok bírnák az ilyesmit. Ilyenkor, ha egy doki kidőlt, ő vette át a helyüket. A doki reggelig kialussza magát, és újult erővel kezdhet neki a következő hétnek. A családja, ha van neki olyan, majd látja következő hónapban, amikor hazamegy ruhát cserélni. Hát így megy ez, emióta hiányszakma az orvos.
"Nem nagy ügy!" - mondta Ervin, miközben a fejemet pólyálta (a bokámhoz rögzítve) - "A mi szakmánkban sokkal nagyobb fokú precizitásra van szükség. Mi centiméterben számolunk," - tette hozzá magyarázólag - "így legalább nem keverjük össze a szomszédos ágyon fekvő betegeket, mint ők. Maga is örülhet, amiért a szomszédja hereműtétét nem magán végezték el tévedésből!"
Megnyugtató!
Összesen két hetet töltöttem el az intézményben, és első osztályú kezelésben és kiszolgálásban volt részem - ezt meg kell hagyni! 
Elsőként említeném Olga nővért, aki letagadhatatlan eszkimó akcentussal beszélt, és miután elmagyaráztam neki ötször, már tudta, mit szeretnék, amikor azt mondom, teát kérek. 
Vagy Helga adjunktusnét, aki a férjének jött segíteni, amíg az sziesztázott mintegy két napon át. 
De leginkább Helena főnővér kezeire bíznám az életemet, vagy bárki másét. Óriási elhívástudattal vetette bele magát az orvostudományba. Saját kezűleg kevert fájdalomcsillapítóival ő maga a tökéletes egészségügyi ellátás! És ha nagy ritkán feltette olvasószemüvegét, még az ágyamat is megtalálta. Ilyenkor a megtelt ágytálat sajnos véletlenül mindig a fejemre borította, de nem tudtam rá haragudni. Nem lehetett! Legalább nem az infúziómba sikerült neki. 
Egy véletlen baleset sokmindenben segíthet az embernek. Nekem leginkább abban segített, hogy megtaláljam életem értelmét. Én is szeretnék segíteni az embereknek és szakértelmemmel hozzájárulni a jólétükhöz. Ebben segítségemre lesz - minden bizonnyal - hentes végzettségem és több évtizedes ezirányú szakmai tapasztalatom. A precizitást majd menet közben elsajátítom - ahogy láttam, efelől kár aggódnom. Mindenki így csinálja!

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.