Friday, September 30, 2011

Sztahanov és az idegenek

Nem vagyok egy sztahanovista, munka hőse típusú ember, aki a hivatásának él és nem ismer tréfát, ha a munkahelyi kötelezettségeiről esik szó. Ennél lényegesen lazábbnak érzem magam, noha a rám bízott feladatokkal mindig határidőre kész szoktam lenni. Fontos viszont a családom, feleségem és kétéves kisfiam is, akikért mindent hajlandó lennék megtenni. Vagy legalábbis majdnem mindent. 
Ezen a napsütéses hétfő reggelen is így volt ez.
A hőmérők mutatói, illetve a régebbi típusúak higanyszálai merészen kúsztak felfelé, a még egyelőre szinte  ismeretlen tartományokba. Ilyenkor május közepén ez teljesen természetes. És mivel nem csak munka hőse nem vagyok, de légkondi-párti sem, ezért ilyenkor, ha melegem van, csak simán az ablakot tépem fel, és nem a gombok után nyúlok.
Íróasztalomon egy rakat papír várakozott már rám, mindenféle formanyomtatványok kitöltve, rendelések, miegymás. Némelyikkel kevés a munka, másokkal sok a pepecs. Van két-három kollégám, akiknek a neveit elég meglátnom a nyomtatvány tetején, és tudom, hogy mindent le kell ellenőriznem, és nem csak számszakilag. Belemerültem a munkába, és időnként lazítottam egyet a nyakkendőmön, kigomboltam egy-két inggombot is, és ha néha a homlokomhoz ért a kézfejem, bizony gyöngyöző verejtékcseppekkel húztam el onnan. 
Még csak nemrég kezdtem neki az egésznek, de nagyon nem akart menni a dolog. Egy ilyen verőfényes napon nehezen megy a munka. Főleg hétfőn. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Susie hívott, a feleségem.
"Mi újság, drágám?" - sóhajtottam a kagylóba, és legszívesebben átbújtam volna a vonal túloldalára, az aktahalomtól minél távolabbra, az én gyönyörűségem mellé. - "Hogy bírod ezt a hőséget?"
"Képzeld, mi történt! Az idegenek itt vannak!"
Elmosolyodtam, hiszen mindig ezzel szoktunk viccelődni.
"Tudom, a gonosz marcona idegen lények köztünk vannak..." - és még folytattam volna tovább is, de izgatott hangján félbeszakított, pedig ilyet nem szokott csinálni.
"Jajj, nem úgy, hanem most tényleg!"
"Amúgy is tényleg, de..."
"Hallgass már végig! Itt van a csészealj a kertünkben, most ereszkedik le!"
"Hogyan?"
Izgalmamban véletlenül belekönyököltem a kávémba, ami még mindig elég forró volt - viszont ahogy elrántottam a karom, ki sikerült borítanom, egyenesen az előttem tornyosuló papírhalomra. Ez még összébb kuszálta jól fésültnek immáron egyáltalán nem nevezhető gondolatmenetemet.
"Mondom, a dió- és a cseresznyefa közötti kis füves placcra most száll le. Tiszta olyan, mint amilyennek a rajzfilmekben is lerajzolják, kerek, és csészealj forma, az oldalán meg kisebb, kerek ablakokkal. És ahogy száll lefelé, lassan körbeforog."
Izgalmamban levettem a szemüvegem és beleraktam a kiürült kávéscsészébe. Közelebb húztam magam a gurulós székkel az íróasztalhoz, és közben észrevettem, mit csináltam az előbb. Gyorsan leellenőriztem, üres-e a kávésbögre. Nem volt az. A számhoz emeltem hát, és kihörpöltem a szemüvegem alatt található kávémaradványokat, majd visszaköptem a szemüveget a csészébe. Eközben a tudatalattimból felnyílt csapóajtón kihajoló kisördög a szemem közé olvasta, hogy mindezzel a pótcselekvéshalommal most csak kendőzni akarom izgatottságomat, és nem akarok tudomást venni a tényről, amit nejem közölt velem.
Apropó! Tényleg tény ez és nem vicc? A naptárra néztem. Május tizenhét. Akkor nem április elseje, megnyugodhatok. Vagyis pont, hogy nem, mert akkor csak egy felkuncogással elintézhető lett volna. De így? Mit csinálok én a kertemben az idegenekkel? Pláne most, hogy nem is vagyok otthon...
Válaszképpen csak egy halk nyöszörgésre tellett, ami nem éppen elégítette ki az én kicsikémet. Ő tovább csevegett, izgatottan tudósítva a jeles eseményt.
"Megszámoltam, tizenhat ablaka van, és összesen négyben lehet látni idegen lényt, amint az ablakból bámulnak kifelé... Most megállt az ereszkedésben, és csak egy helyben áll... Nem, nem is áll, mert forog, de egy helyben állva... Most megindult a szomszéd telke felé, a diófán túlra."
Micsoda??? A szomszédhoz mennek? Azt már nem! Nem engedhetem! Nehogy azzal az ostobával vegyék fel az idegenek a kapcsolatot, annak még a hat általánosa sincs meg szerintem, és ha a szupermarketban mirelit napfényt is árulnának, azt is megvenné, annyi agya sincs. Különben is! Ha az én kertemben kezdett leereszkedni az a nyamvadt csészealj, akkor tessék is ott leszállni! Mi ez a variálás?
Úristen! Ki tudja, honnan jöttek ezek, lehet, hogy nem is a naprendszerből; megtettek a kis csészealjukban talán több tíz fényévet is, és most, hogy elkezdtek hozzánk leereszkedni, hirtelen meggondolják magukat, és egy írástudatlan neandervölgyihez mennek át szomszédolni? Na azt már nem! Hangosan nyeltem egyet, aminek akkor kerültem csak tudatába, amikor az én kicsikém visszakérdezett, hogy mit is parancsolok, de közben a fejemből már kiszállt a vér. Legalábbis a fele biztosan.
"Öáhhűóá..." - nyöszörögtem artikulálatlan kelet-beduíniai kiejtéssel, majd a papírhalmot bal kézzel sikeresen szétszórtam iroda-szerte. A lecsöpögő kávéval pettyegetett padlón sikeresen megcsúsztam, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a papírokat, a szék kigurult alólam és felborult, én pedig négykézláb, orral előre esve a felnyíló ajtóban fölém tornyosuló osztályvezetőmre mosolyoghattam. Ilyen kerek szemekkel még nem nézett rám, és ha nincs az olvasószemüvege a homlokára tolva, isten bizony a szemöldöke a tarkójáig is elszaladt volna... 
"Mi az isten folyik itt, Summers?"
"Munka, főnök, lázas munka..." - próbáltam menteni a még menthetőt felpattanva, miközben a telefonomat kinyomtam. Csak a mozdulat végeztével, megkésve esett le, hogy mit is tettem, de már félig le is voltam hajolva, hogy engedelmesen összeszedjem a kávéfoltos irathalmot.
"Mi az atyaúristen történt itt? Bejött ezen az átkozott ablakon egy tornádó? Miért hagyja nyitva? Nincs légkondi? Ez meg mi ez itt? Kávé? Hát nem megmondtam magának, hogy kávézni a konyhában lehet csak? Hogy ide nem lehet behozni ételt és italt, mert ez iroda, ami mun-ka-hely és nem étterem, vagy kávézó? Pláne nem kocsma! Jó, hogy nem sörözik itt nekem! Hányadszor kell magukat figyelmeztetnem?" - és ebben a stílusban ömlött tovább a szó az öregből, miközben én néhány sikertelen kísérletet tettem a félbeszakítására, a helyzet normalizálására, közben pedig a telefonom ismét rázendített.
"Ha megbocsát..." - és azzal felvettem megint. Az öregbe beleragadt a szó, de a feszültség tovább fortyogott. Láttam, ahogy a gőz csak gyűlik, gyűlik, majd' szétveti. És közben hallgattam feleségem izgatott hangját a telefonból, ahonnan szerintem csak a hangszín hallatszott ki, és az én drága jó főnököm az egészből csupán annyit konstatált, hogy én egy nővel folytatok magánbeszélgetést munkaidőben, ráadásul őelőtte.
"Miért tetted le? Na ide figyelj! Visszakanyarodtak a diófa mellett, és ugyanott lebegnek, ahol az előbb..."
Ez megnyugvással töltött el. Az ostoba, tanulatlan szomszédom most nem nyúlja le tőlem az Idegeneket és a Kapcsolatfelvételt. Csak az idióta főnököm lilás-vörös arcát ne kellene látnom közben...!
"Summers, ha ezt befejezte, azonnal átjön az irodámba! Világos?" - mennydörögte az öregúr, hogy attól még a madarak is elhallgattak kint az udvaron, nekem meg csengeni kezdett az a fülem, amelyiken nem volt telefon. Jó ember ő, de pont az ellentétem. Csak a munkájának él, semmi másnak. Sarkon fordult és betette az ajtót. Azóta keretezi az ajtótokot repedés is. Na mindegy, végre zavartalanul beszélgethettem az én kicsikémmel, aki közben zavartalanul csicsergett is tovább izgatott hangján. Pár mondat ugyan nekem most kimaradt, de tán csak megvan ez a beszélgetés a telefontársaságnak, hiszen úgyis minden telefonhívást lehallgatnak a titkosszolgálatok megbízásából. Az esemény tehát teljes egészében rekonstruálható marad az utókor számára.
"...egy kicsit a cseresznyefához közelebbi részen ért földet, és pont abban a pillanatban, amikor leért, kinőtt három lába. Tényleg olyan, mint a mesékben! És most kinyílt az ajtaja is, és ott áll négy idegen lény velem szemben... Hallod, itt vannak a marslakók! Három kicsi lábuk van és nagyon nagy a fejük. De nem zöldek, mint a rajzfilmekben, hanem cuki rózsaszínűek! Te, és hogy milyen édes a világító kék szemük! A napfényben is kéken világít. Szinte kellemetlen belenézni. És ... várj, most mondott valamit az egyik... Nem, ezt szerintem csak a fejemben hallom.... Tök furcsa... Beszél hozzám, és én értem....."
Ekkorra sikerült úrrá lennem magamon.
"Mondd meg nekik, hogy várjanak meg, azonnal indulok!" - és letettem.
Feltéptem az ajtót, hogy elinduljak kifelé, de hát tudjátok, milyen az én jólelkű, de munkamániás főnököm... Hát nem elállta az utamat? Ott toporzékolt, szálkás testével úttorlaszt képezve, habzó szájából gurgulázó átokszavakat csepegtetve. És igen, amikor lecseppent álláról egy habos nyálcsepp, az égette bele ezt a szabálytalan kerek foltot a küszöbbe, igen, meg azt ott ni! Biztosan sok volt a sava...
"Főnök, az a helyzet, hogy most nekem mennem kellene..." - próbáltam feloldani a szituációt.
Vérben forgó szemei kereszttüzében égve viszont csak a morgása jutott el hozzám, és ahogy egyre közelebb jön hozzám, fenntartva az úttorlaszt, holott nekem most haza kell mennem. Mert az emberiség történelmének legnagyobb pillanata pont az én cseresznyefám alatt történik ezekben a percekben. Amiről fantasztikus írók elbeszéléseket szőttek, megpróbálták elképzelni, hogyan fog végbemenni egy homályos, távoli jövőben, az most jelen időbe került át az én kertemben. Ez az idióta meg itt hörgős vámpírt játszik nekem Sztahanov-módra. Egy ilyen napfényes hétfő délelőtt!
"...a feleségem most telefonált, hogy a kertünkben... egy ufó... az idegenek... kapcsolatfelvétel..." - próbáltam összehozni valami érthető és elfogadható indoklást, még mindig és egyre csak hátrálva, miközben az ő egyre erősödő morgása mellett a telefonom csörgése is időnként bele-belejátszott a hangképbe. Elértem a székemig, de nem volt benne köszönet, mert valamiben megakadt, és így kicsúszott alólam a világ. Amint még repültemben a szörnyeteg képe elsuhant mellettem, azt üvöltötte, hogy
"Nem megy maga sehova! Fél órán belül várom a jelentését a teljes feldolgozott adatmennyiségről! Megértette? Addig sehova! Utána viszont akárhová, csak a szemeim elé ne! A személyzeti osztályról értesítik, mikor jöhet be átvenni a papírjait! Ki van rúgva!"
Ezt már csak az ajtó ismételt bevágódása követte, majd pedig az én kimászásom az ablakon. Persze csak miután gondosan leporoltam magam, mert hát ha az ember az idegenekkel készül randevúzni, csak ne hozzon szégyent a bolygójára!
Hogy hogyan sikerült elkésnem, azt nem értem. Mert igaz, hogy a hatodik emeleten van az irodám, de nem telhetett bele két percbe, amíg lemásztam onnan. Elég gyakorlott mozdulatokkal csináltam, mert fiatal suhanc koromban hegymászó is voltam, és hát ez nem olyan dolog, ami kimenne az ember kezéből. Az autóban még meghallgattam a két órai híreket, és beleröhögtem a markomba, - de szigorúan csak az egyikbe, mert vezetés közben mindig tartani kell a kormányt, - hogy semmi olyan érdemlegessel nem tudtak előrukkolni, mint ami most mivelünk történik. Meglehet - gondoltam, - hogy holnap mi leszünk benne a hírekben, és méltán. 
Amikor bekanyarodtam a ház elé, már sejtettem, hogy valami nem stimmelhet, mert a kertre is ráláttam, de sehol sem találtam a kerek űrhajót, de még egy teremtett idegen lelket sem.
Körbeszaladtam a kertet, benéztem a bokrokba, a kisfiam játékai alá, és a fák lombkoronáját is átvizsgáltam. Sehol semmi. Sokkos állapotomban a lakáson is végigmentem, majd a konyhaasztalon leltem meg végül feleségem izgatott kézírását.
"Kedves Ian, 
Ne haragudj, hogy így alakult, de ezek a kedves űrlények meghívtak minket az ő bolygójukra, hogy lakjunk ott nálunk, hiszen sokkal kényelmesebb. Sajnos nem tudtunk tovább várni rád, ezért most itt kellett, hogy hagyjunk, de mához tizenhárom hétre hétfőn pontban kilenc óra huszonhárom perckor visszajövünk érted. Azt mondják, bolygójuk a Nagykutya csillagképben található, bár azt nem tudom, hogy az melyik, nekem mindegyik egy kutya. Azt is mondják, nem kell majd csinálnunk egész nap semmit, mert nincs náluk munka, viszont sok az élelem és a kényelem. Ian, nem fogok én ott elhízni? Ha visszajövünk érted, majd ne felejtsd el nekem elhozni magaddal a fürdőszobai mérleget! Megyek is gyorsan, mert a kis Ian ébredezik.
Sokszor csókol feleséged:
Susie"
Háromszor is elolvastam, és negyedszer azért nem tudtam, mert annyira könnybe lábadt a szemem, hogy viszketni kezdett a tenyerem is.
Most nem tehetek mást, mint várom a tizenharmadik hetet és a kilenc óra huszonhármat. 
Visszamentem hát dolgozni, és azzal fogadtak, hogy a főnökömet elvitte a mentő, mert valamelyik barom felidegesítette. Hogy melyik lehetett az a marha, arról gőzöm sincs. Sajnálom is szegényt, de azért csak az volt az első gondolatom, hogy végre valami jó hír is jut mára, mert a melóval baromi lassan haladok, ha folyton bemászkál ellenőrizgetni. És egyre csak az a kerek ablakos kicsi űrhajó jár a fejemben, és az én kicsikém arca, meg a kisfiamé, akit még tizenhárom hétig nem látok.
De sajnos rémálmaim is vannak. Minden éjjel zihálva ülök fel az ágyban, miután álmomban háromlábú szörnyetegek vesznek körül, akik négyen vannak, mindegyik a főnököm lilásvörösben játszó fejével rendelkezik, és kórusban üvöltik, hogy 
"Summers! Nem megy maga sehova! Nyomás vissza az íróasztalhoz! Megértette?"

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.