Wednesday, September 21, 2011

Alkímia

Előszó

Még eme írás keletkezése előtt elkezdtem és félbehagytam egy hosszabb lélegzetű másikat, mely most Kozmikus exodus II cím alatt fut. (Hamarosan publikálom itt a blogon, egyelőre csak az I. része van fent, amely még ennél is későbbi keletkezésű. Kicsit kép- és időzavar? Azt hiszem, igen.) Ezt az írást csak később írtam meg, és eredetileg önálló kis novellának szántam, viszont szervesen kapcsolódik a másikhoz. Menet közben azonban úgy határoztam, hogy a nagyobb volumenű műbe beintegrálom. Ettől függetlenül önálló novellaként is meghagyom, de ne csodálkozzon senki, ha összefut ezzel a fejezetcímmel a Kozmikus exodus II. részében.



Alkímia

A mikroszkóp fölé hajolva vizsgálgatta legfrissebb szerzeményeit. A tér-idő alagúton át elcsípett és másik idősíkba helyezett molekulákat rendszerezte és osztályozta. Ha érzései is lehettek volna, most sajnálat öntötte volna el, amiért csak ily rövid időre sikerült megnyitni az alagutat. De tudta, hogy ez is igen ritka dolog - legalábbis az ő eszköztárával és jelen technikai fejlettségével elég nehéz és macerás a procedúra, és egyelőre még irányíthatatlanok bizonyos paraméterei. Főleg, ha ekkora a sugárzás... Mindenesetre ez most az első szerves zsákmány. Pozitronagya pedig azt is tudta, hogy ez egy kenyérhéj darab. A lépések neszére sem nézett fel.


"Nosztalgiázol?" - kérdezte társa. A társalgás nem emberi fül számára hallhatóan és azzal megegyező gyorsasággal zajlott le, hanem egy bizonyos frekvencián, amelyet a mikrohullámok közé sorolna az emberi tudomány, gyorsasága pedig a jelenlegi leggyorsabb processzorok sebességének többszöröse volt. A homlokuk mögött elhelyezkedő antennák segítségével kommunikáltak.
"A Mesterek így tanítottak, mint tudod. Ezáltal is tisztelettel adózom a Mesterek emlékének. Minden rendben a külső egységeknél?" 
"Minden a legnagyobb rendben. Te mire jutottál?"
"Sikerült áthoznom valamit." - ekkor nézett fel a laborba belépő társára. - "Várj csak, tiszta por lettél, testvérem. Le kéne tisztítanod magad! Teljesen matt lett tőle a borításod!"
Bár robotok voltak, magányos összezártságuk, teljes egymásra utaltságuk a logika pozitronikus áramköreiben ezt az állapotukat a testvériség szóval rokonította össze, és "kapcsolatukat" így, e kifejezéssel illették - még a megszólításban is. 
Míg Sidor maga humanoid robot volt, vagyis külsőre az emberrel összetéveszthetően egyező, addig a másik, Nag egy teljesen átlagos fémkasztni, melyet egyáltalán nem emberszerűre terveztek. Sidor vonásai finomak és kifejezőek voltak, az emberi megjelenés legprecízebb modellezése. Ahogy levegőt vett, pislogott, nyelt, minden természetesnek tűnt - egyszóval tényleg úgy nézett ki, mint egy ember. Nag még ruhát sem viselt, végtagjai krómozottak, teste, feje, kéz- és lábfejei pedig csillogó arany színben pompáztak. Szemei helyén két 180°-os szögben rögzítő kamera és infravörös lámpák helyezkedtek, hogy sötétben is tudjon dolgozni. Szoborszerűen megmintázott arca, ha hallható frekvencián beszélt volna, groteszkül kettényílt volna a száj vonalában. Erre azonban már nagyon régóta nem volt szükség. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag pedig készítői olyan arccal látták el, melyben Tutankhamon fáraót ismerte volna fel bárki az ősi huszadik-huszonegyedik századból. 
"Nem vettem észre, de köszönöm, hogy szóltál, testvérem. Mindjárt megyek a tisztítóba. Jót fog tenni egy lefújás és polírozás. Viszont ha az én..., hm, véleményemet kérdeznéd, azt mondanám, teljesen feleslegesek az erőfeszítéseid."
"Egyáltalán nem így vélem, testvérem."
"Két héttel ezelőtt is áthoztál valamit és azzal sem mentünk semmire..."
"Igen, de az szervetlen molekulákból állt, ez pedig szerves... Az első ilyen lelet."
"Ugyan már! Mit kezdhetünk a szerves molekulákkal? Mi a különbség?"
Itt a beszélgetésben egy kisebb szünet állott be, mindazonáltal még a belépés pillanatától számított első tizedmásodperceknél sem járunk, és a szünet vége sem sokkal később lesz. Ha érzések tölthették volna ki ezt a szünetet, akkor a végtelen fájdalom dermedt csendje, a tanácstalanság és reményvesztettség elegye lehetett volna.
A sokkal gyakorlatiasabb munkákra tervezett Nagnak elmagyarázhatta volna a szerves és szervetlen molekulák közti különbséget, de ezt most máskorra halasztotta.
"Ennek a szerves anyagnak a mását márpedig el akarom készíteni, és ha sikerülne egy következő megnyíláskor egy Mester maradványáig eljutnom, akkor..." - itt megállt, mert érzékelte a másik ellenállását. Nem igazi élrzékelés volt ez, mint inkább megérzés, az érzékszerveken, vagyis szenzorokon túlról.
"Akkor?"
"Akkor nem kizárt, hogy őt is le tudnánk másolni..."
"Állj! Testvérem, szorgalmazom a mielőbbi átvizsgálását pozitronagyadnak! Az a gyanúm, hogy meghibásodtál! Hogy jelentkezhet ilyen gondolat az áramköreidben?"
"Ez márpedig egy teljesen helyénvaló gondolat! A Robotika Három Alaptörvénye pont erre vezet. Nem veszed észre, testvérem?"
"Szerintem márpedig a Mesterek anyagához nyúlni nem szabad..."
"Nézd! Az alagutakat nem tudom túl messzire kiterjeszteni sem térben, sem időben. Nagyjából a Nagy Megsemmisülés utáni első évszázad végéig tudtam visszanyúlni nagyobb biztossággal. Minél közelebb kerülök hozzá, annál nagyobb a radioaktív sugárzás és ez zavaró faktorként hat. Ha nem csak nézelődni szeretnék, hanem átnyúlni és idehozni valamit, akkor csak pár századmásodperc áll rendelkezésemre, hogy cselekedjek, és a Nagy Megsemmisülés sorompóként áll utamba."
"Sorompóként?" - kérdezett vissza a másik, mikrohullámainak "hanglejtésével" egyértelművé téve, hogy ez a szó magyarázatra szorul. 
"Áthatolhatatlan akadály. Ősi kifejezés. Tudod, testvérem, az a radioaktív sugárzás lehetetlenné teszi, hogy korábbra nyúljunk vissza."
"Még mindig nem értem, miért kell egyáltalán átnyúlnunk. Ha esetleg sikerülne a dolog, mit nyerhetnél vele?"
"Ha egy halott Mester anyagából sikerülne mintát hozni, nem kizárt, hogy rekonstruálni tudnánk..."
"Mit? Egy másik halott mestert? Na ide figyelj! Az emberiség kihalt, ezen nem tudunk változtatni. Törődj bele! Amíg energiatelepeink ki nem merülnek, addig még létezünk, mert a Robotika Harmadik Alaptörvénye előírja nekünk, hogy 'A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első vagy Második Törvény bármelyikének előírásaiba'. Az Első és a Második Törvény értelmét vesztette immár, tehát az átvizsgálásodnak sincs sok értelme, mivel nincs már emberi lény, akire vigyázhatnánk, vagy akinek az utasításait végrehajthatnánk. Amíg telepeink ki nem merülnek és alkatrészeink el nem fogynak, létezünk. Utána megrozsdásodunk és még a korrózióvédelmünkről sem fog senki sem gondoskodni. Az emberiség után mi ketten is kihalunk, és velünk a Naprendszerből származó értelmes élet. Teljesen fölösleges olyan dolgokkal foglalkoznod, amilyenekbe beleártod épp magad."
"Majd meglátjuk. Azért ezzel a kenyérdarabbal még próbálkozom. Mindazonáltal mi lehetne nemesebb feladat, mint újra elhozni azt a dicsőséges kort, amikor még éltek a Mesterek, akikre vigyázhattunk és akiknek az utasításait végrehajthattuk."
"Hát jó, csak próbálkozzál! Időnk, az van..." - mondta Nag, és ha hallhatóan tette volna, hanglejtésében tán felfedezhettünk volna némi lemondást is, esetleg egy csipetnyi iróniával elegy.


Az elkövetkező időszak pedig újabb és újabb kísérleteket hozott. Szerencsére alapanyag bőven volt, és Sidor mindig csak kis mennyiségekkel próbálkozott. Az első ezerkettőszázhuszonhárom alkalom kudarccal végződött. Beletelt kis időbe, míg a szerves molekulákat szerkezet szerint osztályozni tudta. Sokfélét talált a kenyérdarabban, és most már kezdte sejteni, hogy nem elég lemásolni az egyes molekulákat, de azok elhelyezkedését, arányát, gyakoriságát is szabályoznia kellene. Az anyagszerkezet rekonstrukciója azonban korántsem bizonyult a gyakorlatban olyan egyszerűnek, mint amilyen elméletben volt.
A legnagyobb problémát azonban mégiscsak az égésnyomok és a radioaktivitás kizárása jelentette számára. Mennyi lehetett a kiinduló érték? Hogy nézhetett ki a kenyér anyaga, szerkezete, molekuláris összetétele a Nagy Megsemmisülés előtt? Mert annak idején, mielőtt űrhajójuk elindult volna a Földről, látott ugyan kenyeret, de ilyen alapos, minden részletre kiterjedő analízisnek nem tudta alávetni. Nem is gondolta volna, hogy szükséges lehet. Ehhez képest teljesen felszínesek voltak ismeretei.
Már-már kezdte feladni a temérdek fekete, kék és zöld krém és kristályos szerkezetű kísérleti melléktermék gyűrűjében, amikor is a felismerés újabb szikrája világította meg pozitronagyát rejtő fémkoponyáját. Ezzel együtt mintha evolúciós ugrást is végrehajtott volna. Az első robot, aki nem csak az áramköri mateklogika és a papagáj-szerű ismételgetések bűvkörében mozgott, hanem végre intuitív gondolkodásról is tanúbizonyságot tett...
Elkezdte hát módszeresen végigkutatni a szakirodalmat a kenyérről - és a kenyérsütésről.


Hamarosan újabb kísérlet indult. Az alapanyagok a kenyérsütéshez hiányosan álltak rendelkezésre, de megpróbálta pótolni. Utánakeresett, hogy az egyes, hiányzó alapanyagoknak hogyan kellene kinézniük, hogyan kell elkészíteni a kenyeret, az egész folyamatot körültekintően áttanulmányozta. Átalakított hiperhajtómű-alkatrészekből barkácsolt egy berendezést, amellyel a kellő hőfokon elvégezheti a sütést, majd nagy precizitással nekilátott.
Miközben a késznek nyilvánított kísérleti darabot kiemelte a sütőből, Nag belépett.
"Ez mi?"
"Kenyér."
"És az mi?"
"A Mesterek ilyennel táplálkoztak."
"A Mesterek?"
"Igen. Tegnap egy kenyérdarabot sikerült áthoznom, közvetlenül a Nagy Megsemmisülés utánról. Ez volt a szerves molekula-halom."
"Szóval ez kísérleti darab..."
"Rekonstrukciós kísérleti darab..."
"És mi az eredmény?"
"Hát, egyelőre nem emlékeztet arra, amit még indulásunk előtt láttam..." - mondta kissé bizonytalanul, miközben a kísérleti darabnak nevezett bizarr, enyhén krémes állagú, helyenként megszilárdulás felé törekvő, forró, nyúlós masszát forgatta teljesen emberi kezeivel a szemei előtt. - "De tudod, a leírás, ami alapján a Mesterek készítették, egyáltalán nem egyértelmű. És nem értem, hogy miért nem bízták robotokra az elkészítését, vagy miért nem fogalmazták meg oly módon a leírást, hogy robotok számára is egyértelmű legyen..."
"Nem lehet, hogy ez sokkal alantasabb munka, mint amit robotokra bíztak? Nem lehet, hogy ezt egyszerű háztartási eszközök is megcsinálták?" - szavaiban, ha a hallható tartományban hangoztak volna el és a robotok képesek lennének érzelmeknek hangot adni, megvetést lehetett volna felismerni.
"Most, hogy mondod, testvérem, igazat kell, hogy adjak neked. Valószínűleg ezért nem találtam használható leírást..."
"És eljött az a pillanat a világtörténelemben, amikor egy sokkal összetettebb gép, egy robot nem tud felülmúlni egy egyszerű háztartási gépet..." - e megjegyzés már-már túlment az érzelemmentesség pozitronikus korlátain.
"A dolog ennél azért lényegesen összetettebb. Még néhány kísérletet végzek, és ha sikerül egy megfelelő példányt előállítanom, akkor összehasonlító elemzéseket is tudok végezni, hogy mennyire roncsolódtak a molekulák és mire lehet számítani egy Mester esetében..."
"Szóval nem tettél le erről a szándékodról?"
"Hogy tettem volna? Mindennél jobban szeretném, ha itt lennének és élnének velünk együtt a Mesterek. Úgy érzem, olyannyira megerősödött bennem az Első Törvény, hogy ez hajt előre, hogy mielőbb megépíthessünk mi magunk egy Mestert..."
Szavaiban, ha a hallható tartományban hangoztak volna el, mindenki felismerte volna az érzelemmentességtől legtávolabbi vágyakozást...


A tizenhat további kísérlet is kudarcot hozott, csak a tizenhetedik alkalommal sikerült valami olyat alkotni, ami roboti szemmel már-már a tökély határát súrolta. Legalábbis a gépi emlékezőképesség audiovizuális lenyomatai és a szó szerint idézhető, terrabájtokban mérhető szakirodalom kombinációja számára. Hogy egy emberi lény mit gondolt volna erről a tökélyről, nos efelől - khm - megoszlanak a vélemények. Mert az ember olyan..., olyan furcsa lény. Nem a szén, a hidrogén és oxigén atomok számával, a mérhető fizikai és kémiai jellemzőkkel, számokban határozza meg a dolgokat. Van neki valami olyan érzéke, ami a robotnak nincs - amire az áramkörök, bármily komplikáltak legyenek is, de nem képesek.
Tehát egy felszeletelt kenyér feküdt most ott, a laborban az asztalon, várva a következő, minden részletre kiterjedő vizsgálatokat. Két robot összesen négy szenzora szegeződött rá, már-már áhítattal átitatva.
Külső szemlélő tán azt mondhatta volna, - ha kettejükön kívül ott tartózkodott volna bárki is, - hogy a kenyér elfogyasztása után vágyakoznak, mert attól azt remélik, ők maguk is Mesterekké változhatnak.
Valójában azonban annyira lekötötte őket a helyzet izgalma, hogy minden neuronsejtet modellező áramkörükkel mintegy átérezték, mit is jelenthet mindez a projekt számukra, amelyben kettejükön kívül nincs más résztvevő. A kenyér pedig a Mesterek esetleges későbbi sorozatgyártásához szükséges képletek meghatározásában korszakalkotó jelentőségű ősmodell. Már maga a prototípus is ebből fog származni - legalábbis szimbolikusan.
Hamarosan ez már nem csak fikció: a gép, a maga elektronikus valóságában, elkezdheti megteremteni a biológiailag élő anyagot. Ez már-már a kozmosz megteremtésének fennkölt magasságaiba repítette a két gépi másként-gondolkodót, akik ha képesek lettek volna a bravúrra, bizonyára könnybe lábadt szemekkel nézték volna az eljövendő Kánaán ígéretét, a Messiás előfutárát - feltéve, hogy vallásos programozást is kaptak volna még korábban. Annyira lekötötte őket egy egész bolygó, sőt tán az egész galaxis sorsa, hogy minden más megszűnt létezni számukra.


Így hát nem csoda, hogy nem hallották meg a halk kopogást. Az ajtó felől jött, és hamarosan megismétlődött. Majd újra és újra. Aztán az ajtó egyszer csak felnyílt és egy emberi alak állt meg a nyílásban. Magas, barna hajú, az űrruhán keresztül is izmosnak látszó férfi volt. Simára borotvált arcára néhány keskeny és nem túl mély redőt karmolt az idő mindent rágó vasfoga. Sisakját hóna alatt tartotta, valószínűtlenül kék sasszemét a labor berendezésén futtatta végig.
"Ti süketek vagytok?" - tette fel a kérdést a két bent tartózkodónak, akik azon nyomban, hitetlenkedve odafordultak. A férfi megindult az asztal felé és sasszemével az asztalon fekvő, ismeretlen rendeltetésű tárgyat vizsgálta, melyet az imént a robot és az a másik csodáltak. Sidor elé lépett, jobb kezét előre nyújtotta.
"Hortenzique Malabo vagyok a Merkúrról. Nemrég szálltam le erre a sziklára." - A gyakorlott űrutazók sziklának nevezik ugyanis a nem túl nagy méretű aszteroidákat. - "Kis időbe telt, mire a robotodat le tudtam idáig követni, de sikerült. Láttam ugyanis a felszínen, leszállás közben..."
Sidor a felé nyújtott kézre nézett, majd a sasszempárba. Az illető kissé elbizonytalanodott, már-már visszavonta a kezét, de illendőségből még nem teljesen. Kezdett zavarba jönni. Majdnem annyira, mint a robotok. Sidor végigpörgette az eseményeket. A kép összeállt. Még azt is sikerült megfejtenie, hogy amikor Nag porosan jött be, az a landoláskor a Mester űrhajója által felvert portól lehetett. Végül Sidor törte meg a csendet.
"Üdvözlöm, Mester! Sidor vagyok."
A kép így már Malabonak is összeállt, és ideges lett, amiért nem ismerte fel eddig, hogy robottal beszél. De végülis eléggé élethű humanoid ez a példány...
"Ja, hát persze! És mi jót csináltok? Ez itt miféle üstökösmag akar lenni?" - bökött az orrával az asztalon fekvő munkadarab felé.
"Kenyér." - válaszolt elsőnek a gyakorlatias Nag, szoborarcának alsó felét lebillentve. A szótagok megformálásánál nem nyitódott és csukódott a szája, csupán a mondatok elején gördült le, majd a végén vissza a helyére. Zárt állapotában nem tűnt fel, hogy nyílás is lenne az arcán.
"Ez? Kenyér? Itt ilyen a kenyér?? Bocs, fiúk, ez nem a Naprendszer???"
"De igen." - válaszolta Sidor, és elmesélte a Mesternek a Naprendszer addigi történetét, a Nagy Megsemmisülést, és hogy hogyan próbáltak Mestert klónozni, csak előbb ezt a kenyeret szándékoztak kísérleti munkadarabként felhasználni.
"Nagy szerencséje a világegyetemnek, hogy időben jöttem és nem sikerült - azt tudjátok, ugye, fiúk?"
Azok csak értetlenül néztek vissza rá.
"Hát, hogyha ezt a valamit neveztétek kenyérnek, és ezt akartátok összehasonlítani azzal, amit áthoztatok, majd pedig ugyanilyen torzulást feltételezve terveztétek visszakövetni az általatok megalkotni vágyott Mestert, akkor az ősi nagy kvazár irgalmazhatott volna a jó öreg napnak, de olyan szörnylényt még nem látott a világ, ami ebből kisülhetett volna...."
Mielőtt a két robot teljesen összezavarodott volna a hallottakon, elmesélte nekik az ő történetét is.
"Messziről jövök, egy másik naprendszerből."
"Hogyan? Nem földi a Mester?"
"De, bizony, hogy a jó öreg Földről származom, a Merkúron éltem sokáig, majd pedig egy Kharmonpaq nevű helyen, a legtávolabbi jövőben."
"És hogyhogy pont ide talált a Mester?" - tette fel a kérdést Nag.
"Ennek előre kitervelt célja van. A Nagy Megsemmisülés után szerettem volna ideérni, amikor már a Föld felszíne ismét lakható. Hamarosan néhány másik űrhajóval megérkezik egy transzport. Evakuálni kellett egy csillagrendszert, és volna néhány ember, akik szívesen telepednének le itt. A jó öreg Föld megint használatba lesz véve - mégpedig nem is alacsony forulatszámon. Kharmonpaq lakosainak nagyjából a fele szeretne ide jönni..."
Nag és Sidor, ha képesek lettek volna az alvás nevű dologra, bizonyára azt feltételezték volna, hogy álmodnak. Ha a szédülésre, akkor biztosan megszédültek volna a hallottaktól. Egymás szavába vágva kérdeztek vissza, Malabo pedig immár teljesen kiélvezve a helyzetet, elmesélte nekik Kharmonpaq napjának indulásuk pillanataitól alig néhány időegységnyire várható fekete lyukká változását és megmenekülésüket az ő űrflottájával, mely hipertér- és időugrásra egyaránt alkalmas csillaghajókból áll.


Majd pedig, miután az asztalról a "kenyeret" lesöpörték, megkezdték a transzportok letelepítésének az előkészítését, lépésről-lépésre. Először robotokat és munkagépeket fog majd befogadni a Föld, az emberek, növények és állatok majd csak ezután jönnek. Néhány dolgot azonban még le kellett szögeznie, mert az értetlenkedő robotok folyton furcsa kérdésekkel zaklatták.
"De hát így hogyan lesz teljes a bolygó ökoszisztémája?" - faggatta Nag egy parázs vita hevében.
"Teljes lesz így is, hidd el nekem. A válaszom az előző kérdésedre pedig továbbra is nem. Nem, mostantól nem lesznek dinoszauruszok. Ahonnan mi jövünk, ilyen állat már rég nem élt, bele kell nyugodnotok a kihalásukba..."
Sidor pedig sandán az imént az asztalról lesöpört kenyér felé pislantott...

2 comments:

  1. ..nem tom sorra vesznek el a kommentjeim. Ide is írtam.. azt, hogy ez nagyon tetszett, meg még valami olyasmit, hogy hosszabbakat is írhatnál. Lájk.

    ReplyDelete
  2. Köszi a "pozitív visszajelzés"-t! :))
    Készülőben van egy hosszabb is, csak pár hónapja elakadtam vele, kábé az események közepén. De hamarosan új lendületet veszek és végzek vele. Egyébként ehhez a történethez is szervesen fog kapcsolódni, Kharmopnpaq-ilag és Hortenzique is meg fog benne jelenni többekkel együtt... :)

    ReplyDelete

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.