Thursday, August 4, 2011

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - XIII. rész: Jenő bácsi kalandjai

Jenő bácsi hirtelen jobban érezte magát, a mentősök mellett felállt és leporolta magát.
"A franc essen bele!" - nyikorogta, majd rögvest bocsánatot kért az erőteljes hangnemért. Körbepillantott, s meglátta a mentősöket, amint valami rongybábu-féleséget próbálnak újraéleszteni. Nagyon viccesnek tűnt a dolog neki, így hát csendben felröhögött. Az út túloldalán feleségét pillantotta meg, aki hisztérikusan üvöltve szórta könnyeit, egy locsolókanna rózsáját meghazudtolva.
"Hé! Irénke! Itt vagyok, nincsen semmi baj!" - kiáltotta oda neki az út túlolodalára, de a hangját elég furcsán visszhangosnak találta, már-már színpadiasnak, vagy templomiasnak. Amaz csak továbbra is a bábut figyelte a mentősök kezei közt és mit sem csillapodott üvöltése. Jenő megpróbálta csitítani, aztán mivel látta, hogy nem is figyel rá, azzal próbálkozott, hogy valamiképpen felhívja magára a figyelmet. Szökdécselni kezdett, de hamar abbahagyta. Nem azért, mert nem bírta volna a szíve, ellenkezőleg. Az első ugrásnál a szomszédos épületek tetejére lazán rálátott, a másodiknál pedig egy repülőgép csupán néhány méterrel fölötte húzott el. Ezt sem értette, hogyan lehetséges, majd gondolta, átszalad az úttesten amikor épp nem jön autó. Nekirugaszkodott, gondolván, hogy a hirtelen, gyors mozdulatok felhívják rá Irénke figyelmét. Az alkalmas pillanatban nekilendült teljes erejéből. A megállással viszont problémái támadtak. Elsuhant mellette sok járókelő az út túloldalán, majd a japán boltjának a belső berendezése. Mintha átsuhant volna polcokon és falakon is, de ebben nem volt biztos. A japán boltjának hátsó rakodó bejáratát is látta tovasuhanni, mielőtt annak a másik útnak a túloldalán sikerült megállnia. Teljesen összezavarodott. Szép lassan visszasétált a túloldalra, és kereste a rakodó helyiség bejáratát. Zárva volt. A kilincshez nyúlt, és döbbenete eluralkodott rajta, amikor hiába próbálta megragadni, az mintha csak egy hologram lenne, nem volt sehol. Látta, de nem érezte. Akadály nélkül hatolt át keze az anyagon. Kísérletezett egy darabig, mielőtt feladta volna. Az ajtóhoz nyúlt, és az is engedett. Óvatosan átlépett rajta, s közben gondolatai kavarogtak. 
Összeesküvés! Valakik ezt megrendezték neki. Valahol valaki kivetíti neki megszokott környezetét, és így kísérletezik vele. Roppant megalázó! Még szerencse, hogy ő ilyen hamar átlátott a szitán. Ki kell találnia, egyáltalán hol van most, és értesítenie a hatóságokat valahogyan erről a szörnyű csalásról. Nem lesz könnyű, mert itt minden valóságosnak látszik, de semmi sem az. Vagy legalábbis nagyon kevés dolog lehet az, de ebben sem lehet biztos.
Végigszáguldott a bolton, és kísérletezett az árukkal, polcokkal, emberekkel. Egyelőre mindenen át tudott hatolni. Minden hologram. Kezdeti óvatosságát vakmerőség váltotta fel - tőle oly idegen módon - és egyre bátrabban próbálkozott.
Kiért a bolt elé. Hisztérikus felesége még mindig ott állt, egy helyben toporzékolt, miközben az út túloldalán levő rongybábut figyelte. Elé lépett, hogy az idős hölgy őt lássa meg.
"Irén, itt vagyok. Élek. Semmi gond sincs!"
Szavai kongón visszhangoztak, és ettől megint furcsa gondolatai támadtak. Ez biztosan egy hatalmas pince itt körül, és ezért ilyen hatásos a kivetítés. Bizonyára teljesen sötét van minden irányban. Csak tudná, mihez kezdene, ha kihúnynának a fények. Nincs a zsebében az elemlámpája. Otthon hagyta az éjjeliszekrényen. 
Várjunk csak! Akkor még nem volt kivetítés. Akkor még nem szaladt át a keze a tárgyakon... Mikor kezdődhetett? 
Semmi gond nem volt amíg fel nem kelt a mentősök mellett. Ott történhetett valami. 
Irénre nézett. Könnyáztatta szemei áthatoltak rajta, és tudta, hogy az út túloldalát vizslatja. 
Szelíden megragadta a karját. Azaz hogy csak megragadta volna - ha Irén nem lett volna hologramból... Átkozott gazfickók! Elöntötte a méreg.
Megfordult, hogy ő is láthassa, amit a hologram-Irén. A mentős kezében a defibrillátort látta, ahogy a rongybábu mellkasához közelít vele. És ekkor meglátta a bábu arcát.
Még jobban elöntötte a méreg. Ezeknek semmi sem szent! Felhasználták őt aljas céljaikra. Mintha a tükörbe nézett volna, annyi különbséggel, hogy ennek a bábunak a szemei üvegesen meredtek a semmibe. Gyülölte ezeket itt mind. Annyira felbőszült, hogy nekiment a mentősöknek. Tagjai ellenállás nélkül hatoltak át amazok anyagán, hiába ütötte és csépelte őket, azok észre sem vették. Csak a levegőt püfölte. Hologramok. Hologramok mind! Zihálva kifulladt. Aztán két nagy levegőt vett és már ki is pihente magát. A járdaszegélyre roskadt, válla beleolvadt az egyik mentős combjának anyagába.
A rongybábu teste most megrázkódott, és vákuum-szerű erő húzta őt abba az irányba. Próbált ellenállni, de a következő hullámnál már nem tudott, magatehetetlenül húzódott bele a testbe. Minden porcikája tiltakozott. Mintha egy patyolattiszta, könnyű állapotból kellett volna egy koszos és nyomorúságos, fájdalmaktól terhes valóságba átváltania. És nem volt alternatíva. A következő hullám érkezésével mintha egybevasalta volna valami a hologramvilággal. Tagjait már egyáltalán nem érezte olyan könnyűnek. A rongybábu szemszögéből nézett fel a világra, a fölé hajoló mentősökre. A távolból egy busz dudálását is hallotta, majd pislogott kettőt, amitől a körülötte állók reménykedve felkurjantottak, majd a mentősök mellett feltűnt Irénke könnyáztatta arca is. A látvány olyannyira lesokkolta, hogy visszahőkölt, és hirtelen a bábu hologramvilágából is kiszakadt. Körös-körül csak sötétséget látott. 
Na, biztosan vége a hologramjátéknak, ez itt az üres pince - gondolta.
Azonan hamarosan, talán percek múlva, homályos derengésként megint feltűntek ugyanazok az alakok. A rongybábut immár fekete fóliával letakarták, és a mentősök a zokogó öregasszonyt próbálták vigasztalni.
A hangok mintha távolról érkeztek volna hozzá. 
Biztos elromlott a hangfalrendszerük - okoskodta.
Most mihez kezdjen?
Végülis legokosabb, ha hazamegy. Körbekémlelt, kereste a zakóját és a szatyrát. Kicsit odébb a járdán megtalálta mindkettőt. Lehajolt, hogy fölvegye. Keze akadály nélkül átszaladt a szatyron.
"Hülye!" - dörmögte maga elé.
A zakójával is megpróbálkozott, és legnagyobb csodálkozására, azt fel tudta venni a földről. Lelkesedése nem tartott sokáig. A levegőben kiterítette a zakót, és ekkor látta, hogy valami vöröses folyadékkal van szétáztatva. Mintha vér lenne. Undorral visszadobta a járdára. Annyi baj legyen, van másik zakója otthon a szekrényben! Otthon... Haza kéne menni! De Irénke mit fog szólni, hogy itt hagyta a szatyrot és a zakót? Ismét próbálkozott a szatyorral, hátha megtört a varázs. De nem! A véres zakót felvette a földről, és a kevésbé véráztatta részenél fogva összegöngyölte egy csomóba. Zavarodottan körbetekintett.
A buszmegállóban egy szakadt alakra lett figyelmes. Míg mindenki más tette a dolgát a hologram-felvételen, és ügyet sem vetett Jenőre, addig ez a fickó egy padon ülve, arcán cinikus vigyorral, karba tett kézzel egyenesen őt figyelte. Letesztelte, így van-e tényleg és nem csak beképzeli; elsétált különböző irányokba, és figyelte, hogy a fickó nézi-e. Ugyanazzal a rejtélyes arckifejezéssel találkozott mindvégig, amaz egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
Na mindegy, gondolta, nem élheti le élete hátralévő részét ennek az alaknak a vizslatásával. Nekindult hazafelé.
Szeme sarkából látta, hogy az alak felállt a padról és elkezdte követni. Kicsit meggyorsította lépteit.
Csak ekkor figyelt fel arra, hogy nem csak a hangja, hanem lépései hangja is visszhangzik. És a fickóé is. 
Ki lehet ez? Lehet, hogy ez a fickó rendezi ezt a mozit? Lehet, hogy ő a fő-csaló? Vagy esetleg csak egy ugyanolyan áldoztat, mint ő? És ha ez utóbbi, akkor tud-e annyit, mint ő, vagy még felvilágosításra szorul? Esetleg sokkal többet is megtudhatna tőle? 
A lépések mögötte tartották a távolságot. Nem maradtak le és nem is közelítettek. A fickó nem akart közbeavatkozni. Most mit csináljon? Nem akarta a fickó orrára kötni, hogy hol lakik.
Szabad kezével a másik kezében összegöngyölt zakója zsebéhez nyúlt. Nicsak! Egy levél! Megtorpant. Ezt postára kellene adni! Ellenőrizte, a tárcája is megvolt, érintetlenül.
A lakásától félszáz méterre levő posta felé vette hát az irányt. Zavartan nyúlt a kilincs felé, és mivel a keze átszaladt az anyagon, ezért méginkább zavartan nézett körbe, hogy a fickó látta-e. Látta. Kapóra jött viszont, hogy valaki épp kifelé jött, és így az alak mellett be tudott osonni zavartalanul. Hátsó fele lógott csak át egy picit az ajtó anyagán.
Beérve ismét megtorpant. Most hogyan tovább?
Az egyik sorba beállt, de csakhamar tudatosult benne, hogy valószínűleg ennek semmi értelme. Az egész postahivatal egy hologram, és ezek az emberek is azok lehetnek. Nem veszik észre. Például ez a nő itt mögötte nem látja. Hatalmas melle már beleolvadt Jenő hátába, és ez meglehetősen zavarta, hiszen már az előtte álló és közte egy milliméter sem maradt.
Ahogy sorra került az ablaknál, kezdte volna a mondandóját, de a nő gyorsabb volt. Keresztül kellett ugrania rajta hátrafelé, hogy ezt a kellemetlen érzést elkerülje. Nem csak a melle, de egész lénye átvillant rajta. Valami gusztustalan vörös, meleg borzongás. Kirázta a hideg.
Követője mellkasán összefont karokkal szemlélte a eseményeket tisztes távolból, de ezen a mozdulaton nem tudott nem fölnevetni. Aztán hirtelen nekiindult, öles léptekkel átlépett a falon, majd félrehúzta a függönyt az egyik, addig nem használt ablaknál, majd kiszólt.
"Uram, jöjjön ide! Parancsoljon!" - hangja ugyanúgy visszhangzott, mint Jenőé.
Jenő habozott egy darabig, majd szemlesütve odalépett. Zavartan kotorászott a zakója zsebében, és motyogni kezdett.
"Egy levelet szeretnék feladni..."
"Kérem, parancsoljon. Hol a levél?"
Zavartan kotorászta végig az összes zsebet, mind hiába.
"Itt kell lennie, az előbb még megvolt..."
"Csak keresse nyugodtan, van időnk."
Már mindent legalább háromszor átkotort, de még sehol az a nyavalyás levél. Próbált visszaemlékezni, nem ránthatta-e ki valahol. Végignézte a padlót a postahivatalban, amerre járt, különös tekintettel arra a sorra, ahol ő is sorban állt az imént. Semmi.
"Egy levél volt, amit szeretnék elküldeni...."
"Miféle levél? Hol van?"
"Itt volt az előbb... Olyan... Normális levélforma, tudja..."
"Igen? Folytassa!"
Jenő remegő, visszhangtól sújtott hangján próbált mentegetőzni.
"Nem, nem is olyan fontos!"
"Dehogynem, hát ezért jött ide be. Nem akarjuk, hogy dolgavégezetlenül kelljen távoznia..."
"Egy... fehér boríték volt, megcímezve...."
"Kinek szólt? .... Mi volt a cím?"
"Nem tudom... Nem emlékszem... Mindegy..."
"Itt egy fehér boríték, tessék!" - mondta az alak az üvegablak túloldaláról, ugyanolyan visszhangzó hangon, s egy üres, lezáratlan borítékot nyújtott Jenőnek.
"Köszönöm. De a levél... ami benne volt...."
"Parancsoljon!" - és egy levélpapírt is átnyújtott neki - "Talán nem késő még rekonstruálni..."
Jenő átvette azt is, és hirtelen a keresett levéllé vált a kettő a kezében. Rajta a címzés is teljesen olvashatóan megjelent. Szemüvege után kapott, hitetlenkedve. Próbálta kibetűzni, de a betűk megelevenedtek és elhomályosodtak, amikor tekintetét direktben rájuk fordította. 
"Parancsol még valamit a megboldogult?" - kérdezte amaz széles sakálvigyorral.
Nem jött ki szó a száján, csak hebegni tudott. A másik folytatta.
"Ám attól tartok, erre a vacsorameghívásra már nem lesz szüksége, Koponyányi úr! Nem kell elküldenie, higgye el nekem. Most, hogy ön meghalt, egyáltalán nem olyan fontos ez. Inkább a temetésére kellene meghívnia ezeket az embereket, de még az is szükségtelen, lássa be! Megteszi ezt maga helyett az özvegye."
És ekkor a hologramvilág eltűnt. A nagy szürke örökkévalóságban, a semmi tetején álltak ketten - ő és ez az alak. A fickó az órájára nézett. 
"Ha gondolja, várjuk meg őt. Küldjünk el érte valakit?"
"NEM! Isten őrizz! Köszönöm, nem szükséges!" - hebegte idegesen.
"Nézze, kedves Jenő! Ez a dolog mindenkivel megtörténik, kivétel nélkül. Nem fájdítsa hát a fejét ilyen apróság miatt! És ne kedvetlenedjen el! Legyen boldog, kiegyensúlyozott halott! Hiszen most végre van ideje mindenre! Élvezze hát az életet! Például nézze végig a saját temetését és nevessen nagyokat! Higgye el, sokkal inkább érdemes, mint szomorkodni! Ez az egész világ körülöttünk nem más, mint aminek az imént megtapasztalta: egy kótyagos délibáb!"





(Ugrás a következő fejezethez >>>>>)

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.