Tuesday, June 14, 2011

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - XII. rész: Delírium tré-menzesz, avagy üzenet az Ú/Űrből, és más sikamlós kalandok (18+)

Heinrich Von Scheissloch, az MLM-szakember nagyon sietett a saját előadására, nehogy lekésse. Véletlenül pont ugyanabban a társasházban lakott, ahol Özv. Koponyányi Jenőné is. Volt egy testvére is, Günther, és Heinrich volt a fiatalabb. Günthert nemrég bekebelezte egy szekta, és azóta sokat nem tudott róla, csak annyit, hogy havonta egyszer-kétszer felbukkant nála, mert mindig le volt égve, és jött kölcsönkérni.
A rossz nyelvek szerint Günther annak ellenére volt ilyen csóró, hogy a szekta pénzügyeit igencsak előmozdította. Azt mondják róla, egy Közel-Keleti ország hi-tech fegyverkezését is tudja támogatni a felekezet abból a pénzből, amelyet ő és a főkolompos Lengyel János harácsolnak össze. 
De ez a téma Heinrichet hidegen hagyta. Ő az MLM-ben utazott. Szó szerint utazott, mert mindig csak épp megtalálta a tuti üzletet, amivel milliomos lehet majd hamarosan, de az a bizonyos "hamarosan" őt viszont már egy másik MLM-üzletben találta. Amikor váltott, az összes ismerősét végigjárta az új ötlettel, akik pedig mindig ugyanolyan lelkesek voltak. "Már megint egy újabb?" - kérdezték. 
Heinrich ebből leszűrte, hogy az emberek is meglátták, az előző rendszer miféle hiányosságokkal küszködött, és hogy ezek a hiányosságok mennyire megakadályozzák a hálózatépítőket a kiteljesedésben. És az új mindig hibamentes volt. Egy darabig. Persze néha mások, kívülállók láttak ugyan benne ilyen-olyan, csip-csup problémát, de ők az örök kötekedők voltak. Később, amikor a kötekedők véleménye számára is beigazolódni látszott, mindig a kötekedőket okolta a kudarcért, és soha nem volt képes saját hibáját belátni. 
Jelenleg épp reklámfelületek értékesítésével foglalkozott. Ki is találta, hogy a ház elé egy hatalmas hirdetőtáblát fog kirakni, amelyre majd el lehet adni újabb hirdetőfelületet. A baj csak az volt, hogy ehhez a lakótársak beleegyezése volt szükséges, és ő ezt csak most tudta meg, miután már a táblát megrendelte, és a hirdetőfelületet is értékesítette testvérének, aki a felekezetnek fogja továbbadni. Heinrich nem volt tisztában vele, hogy Günther ezen az ügyleten most keresni fog, vagy bukni. Ezt sosem lehetett tudni.
Az előadásról nem illik késnie, de már csak egy idős hölgy véleményét - és aláírását - kell kikérnie, aki itt lakik a szomszédban, és pont hallani valami matatást az előszobájából...
Hirtelen elhatározással a csengő felé nyúlt.

Özv. Koponyányi Jenőné a rádióhoz lépett, és egy mozdulattal feltekerte. Nem hallhatta meg a csengőt. Heinrich Von Scheissloch hátrahőkölt. Először azt hitte, magának a csengőnek van ilyen furcsa, ordenáré hangja, s beletelt pár másodpercbe, mire leesett, mi is történt. A hatodik újracsengetés után azonban legyintett egyet. "Reménytelen!" - hümmögte, és továbbindult. 
Három lépcsőfoknyit sem ment, amikor feltépődött az ajtó, és a rádió hangja még elviselhetetlenebbül elnyomott minden más hangot. megtorpant. Valósággal érezte, ahogy az ellenkező irányba lobog a haja és a ruhája.
"Mi van?" - rikácsolta a barátságtalan, hajcsavarokkal teletűzdelt vénasszonyfej, mely megjelent a nyílásban - "Mi kéne?"
Heinrich nagy levegőt vett, és nekikezdett elmagyarázni a hirdetőtábla ügyét. Irén néni azonban - valószínűsíthetően - nem kapcsolta be a hallókészülékét. Spórol az elemmel. Nem csoda, hogy hirdetőtábla helyett bibliát értett...
"Nekem itt ne térítgessél, jól van? Nem kell a rohadt bibliád!"
Az ajtó félig becsukódott, de aztán visszanyílt, és a hölgy fél szemmel figyelte, elkotródik-e a bibliaárus.
Heinrich két lépcsőfokot feljebb ment, és újra nekikezdett a magyarázkodásnak, hogy félreértették, mert ő nem akar eladni semmiféle vallási kelléket, csak a hirdetőtábla ügyében jött, amit...
"Nem hallottad?" - rikácsolta egyre ellenségesebben a vénasszony - "Nem veszek semmit! Érted? Sem-mit! Semmit sem!"
Ekkor már a hallókészülék is be volt kapcsolva, de tulajdonképpen szükség sem volt rá, hiszen az elejétől fogva hallott mindent, csak szeretett színjátszani. Heinrich újból nekifutott, Sz. Irén pedig nagyokat röhögött magában - szigorúan csak magában, hiszen nem szabad elárulnia magát, - hogy mennyire balfék ez az istenverte, balek szomszéd. Már-már kezdte megsajnálni.
"Mit értetlenkedsz, te ostoba bibliaárus? Te szektás mosottagyú!" - és ekkor érkezett el a pillanat, hogy fegyvereinek egyikét bevesse. Az ifjú ugyanis már karnyújtásnyira volt csupán. Az ajtó melletti kisasztalról felkapta a vezetéket, mely mindkét végén villásdugóban végződött, s az egyik már a konnektorba bekészítve várakozott. A másikat egy jól irányzott mozdulattal a fiatalemberhez érintette, aki a rövid, de intenzív áramütéstől egy hatalmasat ugrott, és artikulálatlanul felüvöltött. Egy pillanat volt az egész, a férfi most kétrét görnyedt, és a szivárvány különböző színeit kezdte magára ölteni a fizimiskája egy-egy másodpercnyi időre. 
"Ejj, de színváltós lettél, kicsi huszár!" - rikácsolta a banya, majd egy palacsintasütővel Vitéz Lászlós ütést mért a magához térni próbáló alakra. A magához térésből így semmi sem lett, lebukfencezett a lépcsőn, és a fordulóban, a fal tövében kifogyott a lendület. Magzatpózt vett fel tudatán kívül, és jobb keze hüvelykujját a szájába csúsztatta.
"Jóllakott csecsemő MLM-szakember!" - rikkantotta örömittasan a banyahang, majd az ajtó nagy robajjal becsukódott, és a rádió hangja ismét egy fokkal halkabb lett odakint.



Az időhurok ekkor viszont ismét elrepítette. A szélhámos űrcsavargó űrhajóján találta magát, és rögvest elborzadhatott a látványtól. Ugyanis Lengyel János, a "Szomorú Csütörtök terrorszervezet" fővallásgyakornoka, önkéntes apostol és áltudományos képernyő-mérvadó letolt nadrággal, előre hajolva állt, és nyögtében különféle szitkokat szórt, vallásos nyelvezetén démonokat űzve, miközben a vén űrszélhámos hátulról önfeledten, ámde igencsak szorgalmasan dolgozott rajta.
Amint az idős hölgy feldolgozta a látottakat, igazított egyet a műfogsorán.
"Farcicere, far-Cicero?" - és undorral elfordult.
A vallási vezető különféle démonokat próbált megnevezni Özvegy Koponyányi Jenőnében, és felszólította őket a távozásra. Ezt az űrszélhámos harsány kacajjal nyugtázta, és jókedvűen dolgozott tovább.
"És szerinted énbennem van démon?" - kérdezte közönyös hangon Sz. Irén - "Mintha inkább benned lenne valami onnan hátulról, angyalom! A hálószoba ördöge!"
Azzal egy elektromos sokkolót vett elő pongyolája zsebéből, és mindkét pajzánkodót lerendezte vele. Habzó szájjal vonaglottak a földön, miközben őt az elektromos kisülések visszarepítették a téridő-hurkon át, épp csak kicsit rossz helyre, lakásától néhányszáz méternyire, az utcára.



Füli Béla komótosan pakolászta a vödröket az állványzat tövében. Ha az orvosoknak szabad a túl-specializálódás, akkor miért ne lehetne az építkezéseken dolgozó segédmunkásoknak is saját szakirányt választani? Ő leginkább vödörológus lehetett volna. A másik kedvence a vakolatleverés volt. Imádta kalapáccsal püfölni a falat, órákig is akár. Most épp megszámolta kedvenc vödreit, és konstatálta, hogy egy hiányzik. Körbekémlelt, és meg is látta az állványzat harmadik emeletén. Sóhajtott egyet. "Nehéz a vödörológusok dolga!" - gondolta, majd komótosan elindult, s közben rágyújtott. A többiek épp valamelyik, számára nem látható árnyékban ultiztak, és iddogáltak. Őt nem szerették. Cserébe ő sem nagyon szerette őket.
Mikor a második emeletre felért, lenézett. Az utca túloldalán egy csinos fiatal hölgyet pillantott meg, és ösztönösen füttyentgetni kezdett. A lány összerezzent, és hirtelen néhány pillanatra megutálta, hogy nőneműként látta meg a napvilágot. Ahogy ez a pillanat tovatűnt, a férfiakat megillető utálatát kezdte sugározni a végtelenbe, minden irányban. 
Füli Béla - bár analfabéta volt - mégis le tudta olvasni ezt az ordító férfiundort a hölgyről. Persze a lágyan ringó csípő kötötte le épp minden figyelmét, mással nem nagyon tudott foglalkozni. Receptorait hamarosan teljesen betöltötte a női far-hát édesen ringó látványa, majd ez túláradt a hallható hangok tartományába is, hangképző szervei segítségével:
"Hééé szivi! Jó a segged! Hallod, anyukám, gyere má' ide fő'! Úgy unatkozom! Nem történik itt semmi!"
Özvegy Koponyányi Jenőné történetesen pont ekkor ért az állványzat alá. A mondat hallatán megtorpant, és felnézett a hang forrásának irányába. Nem volt nehéz meglátnia Füli Bélát, amint kocsányon lógó szemei már szinte az út túloldalán járnak. Megnézte a túloldalon haladó hölgyet is, és felismerte benne unokáját. Megigazította műfogsorát, majd tovább indult.
"Semmi?" - motyogta.
A szemközti épületből épp valaki kihajolt az ablakon, de csak annyit látott, hogy az állványzat ordenáré hangorkán közepette összeomlik, majd amikor a por egy kissé kezd leülni, egy idős hölgy botorkál ki a törmelék közül, ruháját és kezeit leporolva.
Az unoka nem hitt ugyan istenben, mint ahogyan viszont teológus nagybátyja igen, de most mégis valami emberfeletti bosszút látott az állványzat összedőlésében. És egyszer csak még a nagyi is felbukkant a törmelékek közül - épp csak otthoni pongyolájában! Ez kicsit fura. De az élet szép! Hálát adott a sorsnak.



A japán Samuki Jedurai boltjában egy anyuka tolta babakocsiban 3 éves autista kislányát. Ha nem lett volna autista, már rég nem kellett volna efféle járművel közlekednie. A hangszórókból harsány zene ordított a vásárlók nyakába. A zenével (nem) csak egy baj volt: semmilyen zenei műfajba nem volt besorolható egykönnyen. Se nem pop, sem rock, de nem is disco, metál, blues, vagy bármi ilyesmi. De ez még nem volna baj. Igazából viszont senki sem szerette, néhány dilettánson kívül, akik elintézték, hogy ebben a bolthálózatban ez szóljon. Ennek a műfajnak nem volt rajongói bázisa. Egy további baj az volt vele, hogy olyan hangosan szólt, hogy akik vásároltak, egymás szavát nem értették tőle. Az ott dolgozók pedig azt is sérelmezték, hogy minden nap ugyanazokat a dalokat kellett végigszenvedniük, naponta többször is. Most pont egy olyan "sláger" röppent fel, amelyben az előadónő - valószínűleg miközben nagy beleéléssel vonaglott a mikrofon mögött, - azt énekli: "oh babe I'm on fire, oh babe I'm on fire, you got me burning, oh babe I'm on fire"... A kis autista gyerek rémült tekinteteket meresztett a hangszórók felé, és kereste az égő nénit. Még anyukájának is szólt:
"Anya! Anya, miért nem oltják el? Anya, fogd már meg a tűzoltókészüléket és csinálj valamit! Anya, a néni teljesen szét fog égni! Anya, segíts már"
Anya azonban kifejlett vásárlóizmokkal rendelkezett, és teljesen belefeledkezett a shopping-túrába. Csak a hetvenkettedik noszogatásnál figyelt fel a számára kolonc gyerekre.
"Ugyan, hallgass!" - szólt a válasz, és egy cipősdobozt hajított a szerencsétlenhez a babakocsiba, egyenesen a polcról...
Egy eladó rámosolygott a kisgyerekre, miközben az irodába menet elhaladt mellettük. Azért az irodába ment, mert épp most érkezett be munkahelyére, hogy felvegye a munkát. A probléma csak az volt, hogy senki sem ismerte meg.
Herma Ferenc három és fél hónapja dolgozott a cégnél, immáron véglegesítették. Egy hetes szabadsága után most jött dolgozni. Szabadsága előtt felhívta főnöke figyelmét, hogy kórházba megy műtétre, és utána címváltozás fog bekövetkezni. Ez angolul address change. Mindenki azt hitte, hogy elköltözik.
A főnök döbbent tekintettel mérte végig az előtte álló nőt.
"Mondtam, főnök, hogy címváltozás lesz." - mondta az ismerős hang az ismeretlenből.
A japán továbbra is csak döbbenten pislogott, álla kissé leesett, így a száját is eltátotta.
"Mostantól nem Herma úr, hanem Herma kisasszony a megszólításom." (Ez ugye angolul You can address me-vel kezdődik...) "Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Herma F. Rozina az új nevem..."
A japánok, így a mi japánunk szervezete is sokat bír. A gyomra viszont most elkezdte kiadni magából, amit aznap addig belerakott, így a beosztott mellett elviharzott a mellékhelyiség irányában.
A beosztott elővette sminktükrét, megigazította szemfestékét, és felvette a munkát.



Heinrich Von Scheissloch ébredezni kezdett a lépcsőfordulóban. Először csak arra lett figyelmes, hogy valami meglehetősen kemény felületen fekszik, majd arra, hogy elég hideg van, végül pedig a hüvelykujja felázott bőrét kezdte kellemetlennek érezni a szájában. Szeme felpattant, majd ő maga is. A hirtelen felállástól persze kiment a fejéből a vér, így gyorsan visszaült, amíg elmúlik a szédülés. Nem emlékezett semmire. Dörzsölgette a szemeit, próbálta felidézni, merre volt buliban, és kik voltak ott. Semmi nem ugrott be. Jópár perc eltelt, mire eszébe jutott, hogy van órája is. Ránézett, de nem lett okosabb. A feje viszont veszettül fájt. Amikor megsimította, észrevette a kidomborodást. Még erősebben próbált emlékezni, de továbbra is semmi...



Füli Béla magához tért a kórházban. Próbálta megmozdítani tagjait, de nem sikerült. Bár ezt először nem tudta még, de ennek az volt az oka, hogy mindene be lett gipszelve. Szerette volna felidézni a történteket, de nem tudta. Fel akart volna ülni az ágyon, hogy körbenézhessen, de ez természetszerűleg nem tudott sikerülni. Az erőlködéstől azonban az ájuláshatárra jutott, és feje körül táncot lejtett sok-sok, de mégis ugyanolyan, vagyis egy nőhöz tartozó, formás, ringó fenék. A fenékhez semmi más nem tartozott, sem lábak, sem felfelé nem folytatódott. Magában volt mindegyik, és ütemesen ringott.
"Vajon már megint mibe keveredtem?" - kérdezte gondolatban magától.



Lengyel János, a Szivárvány-Szabbath műsorvezetője, vagyis a Szomorú Csütörtök Terrorszervezet idegen országból pénzelt vezetője ébredezni kezdett ágyában. A város zaja már teljesen beereszkedett tudatába, de nem merte felnyitni szemeit. Végbélnyílása végtelenül sajgott, és pizsamáján érezte, már megint becsinált. Azt is tudta előre, hogy már megint valami fehér dolog lesz. Valami egészen különleges bélbetegsége lehet - gondolta. Csak azt nem tudta hova tenni, hogy miért álmodott már megint arról a ronda banyáról, miközben istennel találkozott. És érezte, hogy valami nagyon fontos üzenetet adott át neki a jóisten, csak magára az üzenetre nem emlékezett. Pedig lehet, hogy eszkatológiai jelentősége volna. Megváltoztathatná emberek milliárdjainak az életét - és ahhoz a bizonyos országhoz való viszonyát. És persze neki magának is sokkal több pénze lehetne, és még több házat és autót és sok más szép dolgot birtokolhatna. Miért nem tudja hát felidézni?
Az üzenet pedig halkan csordogált - kissé elnyűtt végbelén át pizsamanadrágjába.




(Ugrás a következő fejezethez >>>>)

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.