Tuesday, April 19, 2011

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - V. rész: Isteni látogatás álomföldön

Nagy ritkán, amikor álmodunk, nem csupán a múltbéli információhalmazból legózunk össze tudatalattinkban új majdnem-valóságokat, hanem néha valóságos utazást teszünk testünkön - és utóbb sokszor tudtunkon - kívül egy másik világba. Ilyenkor megeshet az, ami Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén nénivel is megtörtént nemrégiben. Történt ugyanis, hogy összefutott a szemközti bolt japán tulajdonosával Szibériában, miközben persze szükséglakása mélyén horkolt a fizikai teste. A dolog érdekessége azonban, hogy Samuki Jedurai tényleg ott volt, ugyanakkor, az álom-dimenzió ugyanazon szeletében, és tulajdonképpen ugyanazt álmodta, mint vérnyugdíjasunk, csak másik szemszögből.


Sötétedett a pusztában. És hideg volt, baromi hideg. Nem volt semmi erre utaló látható jel, de végig tudta, hogy valahol Szibériában van. A távolból vérfarkasok vérdermesztő huhogása törte át a fagyos szelet. Némán ültek a tűz körül. Hogy hogy került ide, fogalma sem volt, de nem is törődött vele. Olyan természetesnek tűnt, mintha világ életében ezt tette volna, mindig is itt ült volna a három másikkal.
Tőle jobbra ült Anatolíj Szkájvukerovics, a tűz túloldalán a japán boltos, Samuki Jedurai, Anatolíjjal szemközt, vagyis őtőle balra Ob Iván. Csendesen bámultak a tűzbe, senki nem szólt semmit. Hallgatták a szelet, meg a vérfarkasokat a távolban és közben dideregtek. 
Anatolíj matatni kezdett a belső zsebében, majd egy kis idő múltán megszólalt. Szavait Ob Ivánhoz intézte.
"Nincs egy szál cigid?"
Irén néni megigazította a műfogsorát.
Eltelt egy néma perc, majd ismét megszólalt az ifjú:
"Iván, nincs egy cigid? Holnap visszaadom..."
"Ahogy az előzőt, meg az azt megelőzőt is visszaadtad? Miért nem tudsz venni magadnak? Mindíg csak másoktól tarhálsz. Menj el a japán boltjába és vegyél!"
Ezzel elhallgattak. Újabb negyed órás csend következett, és csak a szikrázó napsütésben a fejükhöz csapódó óriás-szúnyogok és kéklegyek halk koppanásai hallatszottak. A távolban egy puputeve horkolt egy fa alatt. Legalábbis valószínűleg, mert nem látszott, csak hallatszott.
(Ez a zaj csak Irén néni álmában volt jelen, mégpedig hálószobájából hallatszott át ide, az álom-szibériai mellékszaharába. Samuki Jedurai nem horkolt.)
Samuki Jedurai elővett a belső zsebéből egy doboz cigarettát, és végigkínálta őket. 
Irén néni megrázta a fejét, majd amikor a japán vissza kezdte húzni a kezét és benne a dobozt, meggondolta magát és villámgyorsan kivett két szálat. A japán annyira meglepődött a mozdulat gyorsaságán, hogy kicsordult a nyála.
(A valóságban is, mégpedig a párnájára.)
Az ingén hatalmas folt terjedt tova. Meglehetett vagy öt liter is.
Irén néni az egyik cigit villámgyorsan a saját belső zsebébe helyezte, a másikra rágyújtott, és olimpiai ötkarika formájú füstfelhőt eregetett.
A japán elismerően hümmentett, majd a saját cigije füstjét jin-jang alakban pöffentette ki.
Anatolíj letörölte homlokáról a verejtéket peplosza ujjával, majd a két előtte fújóra nézett kihívóan. Kimért mozdulatokkal szájához emelte a dekket, hatalmasat szívott bele, és csak szívta, szívta, míg le nem égett a cigi. Ekkor a csonkot az általuk körülült szökőkútba pöccintette, és elkezdte kifújni a füstöt. A többiek nézték, de csak Ob Iván ismerte fel, hogy Bagóba bolygó térképét fújja a levegőbe. Amikor végzett, egy hatalmas bolygó lebegett füstből a fejük felett.
"Ja, az ufós film már megint..." - gondolta Sz. Irén.
Lesajnáló tekintettel mérte végig a többieket, majd Ob Ivánra nézve megállt. Kicsi szikrák pattantak a szeméből és a szökőkút csaknem lángra kapott. Még szerencse, hogy Ob Iván az imént gondosan telerakta jégkockával.
Ob Iván csak egy kisebbet szippantott, majd az orrán engedte ki a füstöt, amely először semmiféle rendszerezett képet nem mutatott, majd amikor Anatolíj értetlen, már-már ijedt kifejezésével találkozott, akkor egy kisebb füst-köpettel életre keltette művét. Skoda mester állt előttük, és még tátogott is - cigifüstből.
Amikor utánozni próbálta hozzá a mester hangját is, mindannyian elnevették magukat.

De ekkor Sz. Irén nénit elragadta egy álom-tornádó és letette egy másik helyen. Pontosabban őt magát nem tette le, de a szemei előtt megjelent egy űrhajó belseje. 
Még szerette volna látni a másik három következő produktumát is a füstfújóversenyen, de egyelőre erre várnia kellett. Akárhogyan is próbálkozott, csak ezt az átkozott űrhajót látta. 
Egy pillanatra tudatára ébredt, hogy most álmodik, és gondolatban megcsóválta a fejét, mondván "francnak kellett ufós filmet nézned, Irén!", és már nézte is tovább öntudatlanul, ahogy az űrhajó parancsnoki hídján feltűnik egy erőteljesen ritkuló, de hosszú hajú, ősz, öreg férfi, bozontos szakállal. "Te vagy a télapó, mi?" - gondolta kajánul Sz. Irén.
Mellette haladt egy másik alak is. Ez fiatalabb volt egy kicsinyt, talán harmincas évei elején járhatott. Ennek is hosszú haja volt és szakálla. Mindketten elég idétlen, tóga-szerű ruhát viseltek.
"Biztos ez, apa? Mindenképpen le akarsz ide szállni?"
"Persze, hogy naná! Hidd el, fiam, jó móka lesz!"
"És mi van, ha elkapnak?"
"Áááá, ne viccelj! Ez egy barbár, primitív világ. Nincsen itten még civilizáció sem! A térképen is csak kérdőjellel szerepel, de belélegezhető a légkör és van emberi élet is. Kezdetleges szinten, valószínűleg. Még az elektromos áramot sem ismerik! Megvicceljük őket rendesen!"
"És ha mégis van itt már valami? Mi van, ha elkapnak? Tudod, hogy már huszonhárom csillagrendszerben köröznek? Nem lesznek veled elnézőek... Mindenki úgy ismer, mint egy csillagközi csalót... Szeretnék rád fölnézni, apa. És szeretném, ha nem csinálnál több hülyeséget. Nem akarom itthagyni a fogam."
"Kár aggódnod, fiacskám. Csupán egy kis mókára vágyom. És elismerésre. Odakint az űrben mindenki utál. Szeretetre vágyom. Itt, most. Várj csak, majd meglátod, milyen vicces lesz. Eljátsszuk, hogy istenek vagyunk. Kiválasztunk egy barbár népet a sok közül, csinálunk nekik egy-két hókusz-pókuszt, áramot, fényt, aztán amikor visszajöttünk, majd röhögünk egy jót, mint a múltkor a Szíriusz szektorban a törpecsillag körüli kisbolygón..."
Felnevettek mindketten. Az apa olyan öregemberesen, de szívből, a másik kicsit kényszeredetten, de azért mégiscsak mulatságos dolgokra emlékezvén. "Jaaa, csak ennyi? Hát jól van! Remélem, nem lesz baj."

Ismét álombeli képváltás történt. 
Egy hegyen ültek megint négyen, körben. Ob Iván egy fél autógumit dobott a tűzre. Samuki Jedurai felé vitte a hirtelen feltörő piros füstöt a szél, és teljesen elborította, csak a köhögését hallották. 
Egy hang szólalt meg az égből, többszáz megawattal:
"Ez az én kiválasztottam, Ibrahim!"
A füst eloszlott, és Samuki elég furcsán nézett ki. Mintha tógában lett volna és hosszú szakállal. Dörzsölték a szemüket. Elkezdett emelkedni, csodálkozó arcot vágva. Amikor kb. öt méter magasra ért, rúgkapálni kezdett és óbégatni. Húsz méter magasan abbahagyta, mert megijedt, hogy leesik. 
Egyszer csak az űrhajó belsejében találta magát.
"Szervusz, Ibrahim!" Szólította meg egy tógás öregember fehér, ritkuló hosszú hajjal és kaporszakállal. A háta már egy kicsit meghajlott, és egy arany színű görbe botra támaszkodott, amelyen mindenféle gombok is voltak. High-tech sétapálca. "Én vagyok az úr, a te istened!"
"De én nem vagyok Ibrahim! Nevem lenni Samuki Jedurai. Boltot üzemeltetni ott lenn. Csak most lefeküdni aludni, és jöttem erre ronda ismeretlen helyre. Nem akar itt lenni és nem akar beszélni veled."
"Ne pofázz bele amit mondok... Izé. Ne szólj inkább, és oldd le a saruidat lábaidról, mert a hely, ahol állasz, szent föld!"
"Te lenni vak? Nem is saruban jönni ide. Csizma van lábamon, ember!"
"Nem ember vagyok, hanem isten. Fogd be a szád, ha velem beszélsz! Izé. Ha engedelmeskedsz a parancsolataimnak, amiket elibéd adok vala, nagy néppé teszlek és megsokszorosítalak. Kapsz egy kőtáblát, rajta tíz dologgal, amit ha megtartasz, termékeny leszel, mint a nyulak, és nagy nemzet fog származni ágyékodból! Igen nagy néppé teszlek. Erőssé. Hatalmassá. Sokasodni fogsz. Olyan sokan lesztek, mint a sáskák."
"Még csak az kéne, te faszfej! Föld van népesedve túl! Mégis mit képzeli magadról? Vigyél vissza oda, ahonnan elvitte engem, mert megjáró!" - s azzal előhúzta világító kardját.
Az öreg látta, hogy ennek fele sem tréfa, a teleportot épp időben kezdte meg, pont mielőtt a fejét levágták volna.
"A franc essen az efféle barbárokba! Kis híján itt hagytuk a fogunkat! Joshua, tekerj vissza az időgépen párezer évet, ezeknek már fénykardjuk is van!"
"Nem lenne okosabb eliszkolni?"
"Neeeeem! Isteneset akarok játszani. Maradjunk itt vallást alapítani. Gyorsan kidolgozom a tervet, te meg tekerj vissza párezret azon a vacakon. És adj egy leltárt az itt hagyható ballasztokról. Páldául az a láda alakú generátor már hasznavehetetlen, majd itt hagyjuk nekik. Azt mondjuk, az a frigyláda... Térítsünk majd el többet is. Az egyiket nagy néppé tesszük és megáldjuk, a másiknak meg majd adunk kőtáblákat."
"Hát jó.. Csak attól a két kőtáblától hamar szabaduljunk, lopott cuccot nem akarok a fedélzeten látni!"

Sz. Irén, Ob Iván és Anatolíj Szkajvukerovics továbbra is ott ültek a csobogó tűz körül. Iván néha beledobott egy-egy kockacukrot, hogy krémesebb legyen. Egyszer csak emberi kiáltás hallatszott, egyre erősebben. Talpra pattantak és előrántották világító kardjaikat. Sz. Irén unottan nézett körül.
"Hova a franca dugtátok el a távirányítót? Nem lehet átkapcsolni másik csatornára? Ez már nagyon unalmas!"
Abban a pillanatban a kiáltó hang egy puffanással végződött. A két orosz eldugta fegyverét és talpra segítették a japánt. Az érthetetlenül motyogott maga elé.
"Méghogy sok nagy néppé tesz... Tudja ez hány milliárdan vagyunk itt le?"
"Miket beszélsz? Ki az istenről beszélsz?"
"Igen!" - mondta hirtelen felcsillanó szemekkel, és egyikről a másikra nézett. - Majdnem én leszed okos fejét, csak kidob idő előtt..."
Ob Iván leültében lepöccintette a dekkről a hamut, majd társa felé intett nemzetközi jelzéssel, hogy a japán bolond.
A jégen vágott lék fölötti kondérban fortyogó löttyöt Anatolíj fénylő kardjával gondosan kevergette. Nem gyújtott alá, a kardtól forrt fel a lé.
"Még két perc és kész a vérfarkasgulyás..."

Ezzel az álom tovaszállott, és mindketten ébredezni kezdtek.
Sz. Irén a fogsora után nyúlt, ami természetesen az éjjeliszekrényen pohárfürdőzött. 
"Micfoda hülyeszfég! Hol az a távirányító?" 
Belső zsebébe nyúlva egy szál cigarettát talált. Ezen kicsit elcsodálkozott, mert világ életében sosem dohányzott.

Néhány kilométerrel arrébb a japán úgy ébredt, mint akin átment egy úthenger. Vagy mint akit kidobtak egy űrhajóból jó magasról. Fájt a feje és minden porcikája. De ennek ellenére csak ezt tudta mormogni a párnája fölé:
"Méghogy megsokasít... Még hogy nagy néppé... Kinek hiányzik az? ... Tudja vajon, hány milliárdnak vagyunk ezen bolygón???"


(Ugrás a következő fejezethez >>>)

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.