Tuesday, April 19, 2011

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai – I. rész - A tragédia

Özvegy Koponyányi Jenőnéről nem lehet úgy szót ejteni, hogy ne beszélnénk megboldogult férjéről és az ő halálának borzalmas körülményeiről. Sz. Irénke most is róla emlékezik, mint minden nap. Ő épp az út túloldalán lévő virágárusnál méregetett egy petúniát, amikor is az a szörnyű zaj egyszer csak magára vonta a figyelmét.


A busz beállt a megállóba, és senki ügyet sem vetett Jenő bácsira. Valójában Jenő bácsi olyannyira szürke volt, hogy ez egyáltalán nem csoda. Csendes, nyugodt életet élt, önmegtartóztatásban, és száját csak nagy ritkán nyitotta szóra, igencsak indokolt esetben. Most sem szólt semmit, amikor véletlenül a busz alá esett. A sofőr nem vett észre semmit, a hepehupás aszfalton még egy apró döccenés nem valami észrevehető ám, főleg ha valaki a kifizetetlen túlóráit számolja, miközben rutinból tekeri a kormányt. A tömeg a busz ajtajai felé hömpölygött, ügyet sem vetve az efféle apróbb balesetekre és Jenő már hozzászokott élete során, hogy maga segítsen magán és sohase kívülről várja a segítséget. Egy színpadias felkiáltás távol állt volna személyiségétől, így hát mellőzte az efféle megnyilvánulásokat.

Jenő nagyon jó volt matematikából, különösen a valószínűség-számítás volt a specialitása. Folyamatosan latolgatta a lehetőségeket és számolgatott magában. Most is így tett, amikor látta – immáron alulról, a busz alól – annak egyre közeledő kerekeit. Egyúttal azt is megállapította, hogy ennek a járműnek nem nagyon viselték gondját, hiszen nem hogy ki sem látszanak az alsóbb részei a felverődött mocsokból, de igencsak rozsdás is helyenként. Elsőre úgy számolta a fékezés üteméből, hogy a buszkerék meg fog állni a földre került kabátjánál. Legrosszabb esetben a pénztárcáján fog időzni a sofőr, de addig majd ki tud mászni. Sajnos a kerék egyre közeledett és nem állt meg a kabáton, hanem kissé benyomta Jenőnk egy-két bordáját. Akkor csillapodott csak az elemi lendület, amikor a májára ért. Ekkor, az epét és némi vért a környező szövetek irányába szétfecskendezve a fentebb nevezett emberi alkatrészből, megállt.

Jenőnk felsóhajtott – volna, ha tudott volna levegőt venni, de most ez objektív okokból sajnos elmaradt. Beletörődve nézte a buszról le- és rá fel ugráló embereket, hátha valamelyikük észreveszi. De nem. Egyszer régen felesége, Sz. Irénke mondta is neki: „Jenőkém, ez a hallgatagságod lesz a veszted” – és most tessék, tényleg nem ártott volna legalább a környező emberek figyelmét felhívni rá, hogy itt most valami rossz dolog történt.

A buszkerék megindult, és a maradék levegőt is kipréselte Jenő bácsi tüdejéből. Ő sajnos elmulasztotta az alkalmat, hogy egyúttal megrezegtesse hangszálait, viszont egyúttal olyan érzés fogta el, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Sz. Irén a túloldalról végignézte az eseményeket és sokkos állapotba került a látványtól. Első rémületében meg sem bírt szólalni, ám amikor a második busz is beállt a megállóba, majd kihajtott a világ életében észrevehetetlenül szürke Jenőn át, akkor beléhasított, hogy mentőkért kéne telefonálni.

A mentők időben érkeztek, pont a harmadik busz előtt, és elállták annak útját. Elsőként Jenő betegbiztosítása felől érdeklődtek, de nem kaptak kielégítő választ. Végül előkerült Jenő zsebéből a betegbiztosítási kártyája, de a két mentős továbbra is csak vitatkozott a különböző kifolyt testnedvektől szinte olvashatatlan kártya fölött:
„Az ott kettes, vagy hármas?”
„Szerintem az hármas, de a végén az ott nyolcas, vagy kilences?”
„Hülye vagy? Hatos!”

A mentő mögött várakozó busz vezetője türelmetlenségében dudálni kezdett.
Jenő megmozdult, és maradék erejével fel akarta magára hívni a figyelmet. Úgy tűnt, a buszkerék még hagyott némi levegőt tüdejében, mert valami szörcsögő-sziszegő hangot tudott hallatni, amire a két mentős odakapta a fejét, majd rámordultak:
„Maga meg mit akar? Várjon a sorára csendben, amíg nem tisztázódik a biztosítása, semmit nem tehetünk.”

Erre Jenőnk még megpróbált kipréselni magából egy-két értelmes szót, de csak újabb artikulálatlan sziszegésre tellett.
„Hallatlan! Hagyja már abba! Hát nem érti, hogy itt fontos dolgokról van szó? Csendesedjék hát el!”

Jenő feje visszahanyatlott az aszfaltra és ő beletörődve várt a sorára, miközben az egyik mentős köpenyének a szélét időnként az arcába fújta a szél.
„Nyert tegnap az effcé portó?”
„Döntetlent játszott. Szerintem az hatos. Mármint ott a végén.”
„Hülye vagy. Nyolcas, ha mondom. És hogyhogy döntetlent? Az első félidőben még vezettek.”
„Az utolsó percben egyenlítettek.”

Jenő itt közbe akart volna szólni, ám a levegővétellel némi problémái támadtak. Lelki szemei előtt megjelent a meccs és mesélte is volna, de már csak egy fehér ruhás alakot látott maga mellett, illetve a hosszú sötét alagút végén feltűnő fehér fényben. Egyesek szerint ez az agy oxigénhiányának betudható utolsó hallucinációk egyike.

Koponyányi Jenőné Sz. Irén ekkor rájuk förmedt és kiosztotta őket. Hamarosan a kórházba érve megállapították a halál beálltát. Irén néni a rendőrséghez fordult, feljelentett, gyilkosságot emlegetett, a rend büszke őrei azonban csak mosolyogtak és hogy felderítettségi mutatójuk továbbra is cövekként álljék, továbbá annak biztos tudatában, hogy kis nyugdíjából Irén néni nem fog tudni fellebezéshez ügyvédet fogadni, lezárták azzal, hogy Jenő bácsi szándékosan öngyilkos lett.

Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén pedig bosszút esküdött.



No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.