Wednesday, April 20, 2011

Egy kis kronográfia

"Nos, fiatalember, ez elég merész feltételezés!" - mondta Hugo Von Jammens professzor, iratai hologramjából pápaszeme felett felpillantva, arcán cinikus vigyorral.

Az ifjú dacosan végigmérte az öreget, pár másodpercnyi szünetet tartva, majd így szólt végül, próbálva megőrizni hidegvérét:
"Korántsem az, mint aminek az ön nagybecsű vaslogikája kikövetkezteti. Maga miből vonta le egyébként ezt a konzekvenciát, ha szabad kérdeznem? A világ jelenlegi állásából próbál az ősi idők történéseire következtetni? Szép kis historikus maga! Tudom, az iskolákban a maga nagybecsű álláspontját tanítják, és a hipervízió is tele van ezzel az agyszüleménnyel, minden történet ezt a marhaságot támasztja alá." - Nem tudta türtőztetni magát, az utolsó szavak már csaknem kiabálva hagyták el ajkait, majd kissé lecsillapodva, halkabban hozzátette - "De nekem bizonyítékaim is vannak, melyek a merész feltételezéseimet alátámasztani látszanak..."

A professzor levette orráról ósdi pápaszemét, és végigmérte a másikat. Megmagyarázhatatlanul vonzódott a régies dolgok iránt. Azt hallotta, hogy az efféle, kényelmetlen kellékeket régen látáskorrigálásra is használták. Micsoda szerencsétlen egy kor lehetett, amikor nem a beteg szervet módosították, hanem mindenféle kellemetlen toldalékokat alkalmaztak, hogy egy kicsit feljavítsák a komfortérzetet. Ő nem tudta elképzelni, hogyan lehetne ezt a célt ezzel a módszerrel elősegíteni, neki ez csak egy további kellemetlenség volt, és csak a külső optikai hatás miatt kellett ez az eszköz. Élvezte az emberek összezavarodását, amikor az orrán levő furcsaságot vizslatták, és elképzelésük sem volt, mi célt szolgálhat. Mindemellett komolyabb is lett tőle arckifejezése, és a történészi titulushoz mindenképpen valami ósdi dolog dukált.
Az ifjú historikustanuló által odabiggyesztett zárómondattól azonban most szemeiben felcsillant az érdeklődés szikrája is, bár még a korábbi cinikus fényekkel elegyedve.
"Hm, ez kíváncsivá tesz. Mindenesetre, ne értsen félre, minden jóindulatomat próbálom összeszedni most, és egyáltalán nem akarom kigúnyolni, ám ez a feltevés túlságosan is messzire megy. Ön nem csak azt állítja, hogy a történelem egy távoli múltba vesző időszakában őseink a Föld felszínén is éltek, hanem hogy csakis és kizárólag ott... Azért - már megbocsásson - ez tudományosan bebizonyítható, hogy lehetetlen. Hogy úgy mondjam, fantasztikum..."
A professzornak bevillant egy két héttel korábbi beszélgetése egy biztosítási ügynökkel, aki kockázati tényezőként hozta szóba, hogy Jammens szokott-e a Föld felszínén huzamosabb időt eltölteni munkavégzése során. Ha ezt ők ennyire komolyan veszik, hogy gondolhatja ez a kis hülye mitugrász, hogy ott élni lehetett korábban. A meteorok, a kozmikus sugárzás, a mérgező gázok, a radioaktivitás, és még hosszasan lehetne sorolni... 
"Látom, nem sikerült végigolvasnia az esszémet, professzor úr! Ezek szerint a tudományos fokozatainak egyik velejárója ez a széleskörű arrogancia is, amellyel mindenki más nézeteit kezeli. Nem csak a bizonyítékok felett szeretne elsiklani, hanem már magát az állítást sem akarja észrevenni és értelmezni. Ez az igazán tudományos álláspont, mondhatom! Ha ugyanis elolvasta volna, kiderülne az ön számára is, és napnál is világosabban, hogy - ahogy ön fogalmazná meg - nem kevesebbet merészelek állítani, mint hogy civilizációnk a földfelszínen alakult ki, ott kezdődött, és az sem kizárt, hogy maga az emberi faj is onnan ered, és nem a föld felszíne alatti városokból. A felszín ugyanis nem volt mindig élhetetlen..."
"Hm, való igaz, hogy elég elfoglalt vagyok és nem akartam megsérteni, Rahnkel, ezért nem említettem, hogy csak az elejét sikerült átfutnom az értekezéseinek. - ismerte be a professzor, a sértéseket szándékosan kikerülve és a kesztyűt fel nem véve - Mindazonáltal, hogy felhívta a figyelmemet rá, megígérem, hogy át fogom tanulmányozni. Most pedig, kérem, távozzék, és az asszisztensemmel egyeztessen egy időpontot - mondjuk holnapra. Persze csak ha továbbra is kitart álláspontja mellett és szükségesnek érzi, hogy ezt a dolgot megvitassa velem. Addig átrágom magam a nagybecsű irományán."
Ahogy az ajtó becsukódott látogatója mögött, Von Jammens a fejét csóválva morogott utána: "Hallatlan! Mit képzel ez? Beképzelt idióta!"
Miután az ezüstösen csillogó asszisztenssel egyeztetett, Kykko Rahnkel kilépett az utcára. Nappal volt, vagyis a falak felső harmada erőteljesen világított.

- - - - - - - - - - - - - 

Ara Niyatlel sörbajuszát törölgetve bámult maga előtt az imént elfogyasztott ebéd maradékaira, amikor férje, Kykko belépett. Apatikus kisugárzása egyszeriben megtört, és hirtelen támadt lelkesedéssel kezdte mesélni az újabb szenzációkat és felfedezéseit a kronográffal.
"Ez a szerkezet tényleg nagyon hasznos dolog! Szerintem Jammens irígykedne és meg akarná kaparintani magának, ha megtudná, hogy nekünk egy ilyen a rendelkezésünkre áll."
"Lehetséges, hogy hamarosan elérkezik ennek az ideje is. Mármint hogy meg kell majd védenünk a kronográfot tőle."
"Hogy érted ezt?" - majdnem fel is pattant helyéről, akkorát ugrott - "Ugye nem mondtad el neki?"
"Ne aggódj, nem fogom az első körben kijátszani a legjobb kártyalapomat. Viszont tettem rá egy halovány, de azért mégis sokat mondó célzást. Az öreg ettől lett csak kíváncsi arra, hogy mit is írtam. Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kellene jóváhagynia mindent publikálás előtt..."
Ara közelebb húzódott.
"Nem biztos, hogy jó lenne, ha bárki bármit megjelentethetne. Gondolod, akkor is ennyire sokat lehetne várni az írásodtól? De most mesélj, hogy volt! Kíváncsi vagyok!"
Mire mondandójával végzett, a kronográf körvonalai egyszer csak feltűntek a helyiségben, majd materializálódott teljes valójában. Mindketten lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a bizonytalan optikai vibrációból folyamatosan megszilárdul az anyag, majd néhány másodperc múltán már olyan szilárdan áll ott, mintha mindig is ott lett volna.
Leginkább azokra a szerkezetekre emlékeztetett, amelyekkel a felszín fölött szoktak bizonyos rövid távolságokat repülni. Térbeli haladásra azonban ez csak meglehetősen korlátozott mértékben volt képes, a repülő szerkezetek sebességének töredékével.

Hortenzique Malabo kilépett a szerkezetből.
"Szervusztok, gyermekeim!" - köszöntötte őket. - "Indulhatunk végre? Egyáltalán, melyik irányban lesz a mai túránk? Mifelénk, vagy tovább a múltba?"
"Hát, még a jövőre nem vagyunk teljesen felkészülve, legalábbis szerintem. Viszont a múltban még sokmindent kellene tisztáznunk. Arra inkább volnánk kíváncsiak."
"Nézd, a múltkor megmutattam nektek, milyen volt ez a város, amikor elkezdték megépíteni, és még javarészt a földfelszínen laktak az őseitek. Most szeretném megmutatni a 'másik végét' a dolognak, legalábbis a ti szemszögetekből. Mert ami ma, az csak egy kis porfészek ahhoz képest, amivé fejlődik később. Nem vagytok rá kíváncsiak?"
"Dehogynem. A helyzet azonban az, hogy kellene valami kézzel fogható bizonyítékot hoznunk abból a korból, amikor is a földfelszínen éltek őseink..."
"Miért is? Várj, kitalálom... Valakinek elmesélted, és nem hitte el?" - a mondat végén felkuncogott.
"Azért ez nekünk nem annyira nevetséges. A múltkori látogatásod óta írtam róla egy esszét, amit szeretnék, ha kiadnának, és a tanszéken megmutattam egy fickónak, aki-"
"Történelem-hamisítási kísérlet?" - és Malabo ismét felnevetett.
Ara Niyatlel és Kykko Rahnkel összenéztek.
"Hogy micsoda?"
"Nézzétek, ott, a ti szempontotokbóli 'jövőben', ahonnan én jövök, senki nem tud egy Kykko Rahnkel nevű fickóról a ti korotokban, aki eget verően nagy dolgokat alkotott volna. Pláne nem olyasmiről, hogy az az illető időutazásról, vagy kronográfról, vagy bármilyen, a történelemmel kapcsolatos dologról híresült volna el."
Az ifjú pár döbbenten nézett.
"Most mi van? A kronográfia tudományága még tőletek vagy kétszáz évnyire fejlődik csak ki. Mit néztek így rám?"
"De akkor-"
"De akkor hozzá kell szoknotok a gondolathoz, hogy nem ez lesz a következő lépés számotokra. Nem kell nagydobra vernetek itt, a mostani jelenben, amit megtudtatok. De ezt már amúgy is mondtam a múltkor... Figyeljetek, ha visszamentek az időben, és valami olyat csináltok, aminek kihatása lehet az onnan nézett jövőre, akkor azzal nagyon, de nagyon össze tudjátok kuszálni a történéseket. Beláthatatlan következményei lehetnek. Megváltozhat az egész történelem. Kimaradhatnak fejezetek, vagy beiktatódhatnak újabbak. Totális káosz! Ez nem etikus dolog, és a mi időnkben elég súlyosan büntetik..."
"Jó, akkor ezek szerint ezt nem kell csinálnunk. Nehéz elfogadnom, mert minden idegszálam tiltakozik ellene. De akkor mit kell csinálnunk?" - tette fel a kérdést Kykko.
"Ahonnan én jövök, senki nem tud rólatok. Ha viszont itt maradtok, a tudással, amit birtokoltok, nem tudtok majd nyugton maradni. Ebből kézenfekvő a megoldás."
Kínos csend következett.
"Mit szólnátok, ha azt mondanám, gyertek velem? Van ugyanis egy saját kis territóriumom a Merkúron, és pont ilyen belevaló tökös emberkéket keresek. Egy megfigyelő- és energiatovábbító állomás, minimális személyzettel. Azok is többségében robotok-"


- - - - - - - - - - - - -


A kronográffal előbb a néhány száz évvel későbbi időbe kellett repülniük, majd a Földről a Merkúrra Malabo saját gépével, a Momentummal. Miután körbemutogatta nekik a bázist, neki valami elintéznivalója támadt, ami miatt magukra kellett hagynia őket. Persze előtte elmondta nekik, mi lesz a dolguk, hol fognak lakni, és mindenféle instrukciókkal látta el őket. A bázist többször is volt alkalmuk keresztül-kasul bejárni, de egyetlen emberi lénnyel sem találkoztak. Mindenhol csak robotok. Eleinte ez feszélyezte őket, de idővel hozzászoktak a gondolathoz. Sokkal inkább nyugtalanította őket, hogy Malabo nem mutatkozott már több, mint két hónapja. Hírét sem hallották. Csak az a bizonytalan ígéret volt tőle, hogy majd visszatér hamarosan. Persze azt sem mondta meg, hogy mikor.
A Földön nem sok ismerősük volt, akit hátrahagytak. Szinte csak rokonok, illetve egy-két barát. A kezdeti időszakban azért hiányoztak, aztán idővel megkopott emlékük. Nekik azt adták be, hogy az egyik Holdbázisra mennek önkéntes munkára.
Malabo, még érkezésük idejében, sokat firtatta, hogy nem bánják-e, hogy igent mondtak erre a ki tudja, milyen hosszú ideig tartó önkéntes száműzetésre. Miután megnyugtatták, hogy nekik ez egyáltalán nem teher, sőt perspektíva-vesztett életükben ez egyfajta kiút, ő cserében felajánlotta, hogy amint megunnák ott és jelzik neki, ő azon nyomban intézkedik és át tudja helyezni őket máshová - a Kisbolygó-övezetbe, vagy valamelyik nagybolygó holdjára.
De azért egyáltalán nem unatkoztak. Már az első napokban tettek sétákat a Merkúr felszínén. Ilyenkor egyik-másik robot elkísérte őket. Vigyázott rájuk, és vezette őket, ha eltévedtek volna. A felszín leginkább egy kősivatagra emlékeztetett, imitt-amott kráterekkel, kisebb-nagyobb hegyekkel, vagy éppen völgyekkel. De a legfontosabb a színek özöne volt. A Nap közelsége miatt a szkafanderek védőlemeze erőteljesen szűrte a fényt - egységesen minden spektrumban. Ez egy besötétítő effektushoz hasonlított leginkább. És ahogy visszavette a fényerőt, a színárnyalatok kavalkádja szárnyra kapott. Az egyébként -szó szerint - vakító fehérség helyére a szivárvány legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó színek, és érdes, egyedi, Merkúr-specifikus formák özöne még két hónap múltán is lenyűgözte őket.
Azonban mától a sétákat rövidebbekre kellett fogniuk. Megtudták ugyanis, hogy Ara babát vár...


- - - - - - - - - - - - -


Malabo nagyon keveset tartózkodott a bázison. Amióta Kykko Rahnkel és Ara Niyatlel kisgyermeke megszületett, ha lehet, még kevesebbet volt velük. Mintha szándékosan kerülte volna a társaságukat. Ők ezt betudták annak a ténynek, hogy a felé érzett hálájuk jeléül Hortenzique Malabo Rahnkelnek nevezték el a gyermeket, és ez zavarta őt. Persze semmi jelét nem adta, hogy ez zavarná őt, de amikor megvitatták vele, szokatlanul hallgatag lett.


- - - - - - - - - - - - -


Amióta a serdülő kis Hortenzique egyszer összefutott a naggyal, aki után nevét kapta, az idősebb már egyáltalán nem mutatkozott a Merkúron.
Arának azonban feltűnt több dolog is. Nem csak az, hogy házigazdájuk tizenkét földi évvel ezelőtti Merkúrra érkezésük óta egy percet sem öregedett, de az is, hogy a kis Hortenzique arcvonásai mennyire kezdtek hasonlítani az övéire.
Szerette volna ezt megvitatni Kykkoval, de ő túlságosan elfoglalta magát a létesítmény körüli tennivalókkal. Persze ezek látszat-munkák voltak. Ha semmit sem csináltak volna ők, a robotok így is elvégzik rendben a teendőket. Leginkább egy céltalan vakációnak tűnt ottani tartózkodásuk. Meglehet, hogy Kykko pont a tétlenség miatti lelkiismeret-furdalás okán vetette bele magát a robotok felügyelője szerepébe.
Malaboval is szívesen tárgyalta volna meg a dolgokat, de ő eltűnt és nem mutatkozott többé. Így hát magában morfondírozott, ahányszor meglátta fia arcvonásaiban vendéglátójáéit.

A gyermekről azonban maximálisan tudtak gondoskodni. Amennyire tartottak a dologtól az elején, annyira gördülékenyen ment minden végül.
A bázisra havonta jött egy teherhajó a Földről, minden földi jóval megrakodva. Emberekkel itt sem találkoztak, minden teljesen automatizálva működött. Tanszereket és egy tanárrobotot is küldtek nekik. A kis Hortenzique a legkiválóbb képzést kapta a Naprendszerben. A vele egykorú Földi gyerekek a töredékével sem rendelkeztek tudásának.


- - - - - - - - - - - - -


Nem számított rá, hogy összefutnak. Amikor abból a szobából fordult ki, amelyikbe csak neki volt bejárása, Ara pont ugyanazon a folyosón tartózkodott. A szíve gyorsabban kezdett kalapálni. Már pontosan két éve nem találkozott vendégül látójukkal. A kétség pedig egyre mardosta. Kykkoval is kezdett megromlani kapcsolata.
"Hortenzique!" - szólt utána.
A másik megállt az ajtóban, lemerevedett. Ara döbbenten bámulta amannak a fiára annyira emlékeztető arcvonásait. "Már rég találkoztunk. Beszélnünk kellene."
"Rendben, anya, itt vagyok" - válaszolta a férfi az ajtóban állva. Ara csak a száját tudta eltátani, többre nem volt ereje. Ez az egy mondat több év szenvedésére tett pontot. A hogyanok és miértek egyből összeálltak.
De hogy a helyzetet tovább bonyolítsa, az ifjú Hortenzique is felbukkant a folyosó túlvégén. "Anya! Várj, pont téged kereslek!" - kiáltotta, s megszaporázta lépteit.
"Azt hiszem - szólalt meg a férfi - a legjobb lesz, ha most visszamegyek oda, ahonnan jöttem, és nem jövök többet látogatóba. Az állomást el tudjátok működtetni most már nélkülem is. Izé.. Amúgy is itt vagyok veletek - és ifjúkori énjére mutatott, aki már csak néhány méterre volt tőlük. - Viszlát!"
Majd a folyosót átszelve végleg eltűnt az ott várakozó kronográffal együtt.

No comments:

Post a Comment

Minden kommentárt szívesen látok, olvasok, s ahogy időm engedi és amennyiben szükséges, megválaszolok.